Búcsú Szeriné Ancikától
Kiskunfélegyházán az intézményesült segítés szorosan és elválaszthatatlanul összefonódott Szeriné Vereb Annamária nevével. Ancika a pályafutását a kiskunfélegyházi Közegészségügyi – Járványügyi Felügyelőségen kezdte, majd 1988 novemberétől munkálkodott a szociális területen. Tette ezt rendíthetetlenül, negyedszázadot meghaladó szolgálatot nyújtva a köznek. Szakszerű tudásával, profizmusával, bőséges élettapasztalatával, lenyűgöző bölcsességével, igyekezetével és lénye teljes jóságával támogatta a hozzá fordulókat.
Munkásságát az őszinteség, az önmagába és másokba vetett hit és a feltétlen szeretet jellemezte.
Értelmiségi mivoltához hivalkodás nélkül, szerényen, a folyamatos tanulás igényével viszonyult. A fejlődés iránti szomjúság számára alapvető fontossággal bírt. Tudása így egyre jobban elmélyült és kiszélesedett.
1994. és 2004. között ő látta el az intézmény-helyettesi teendőket. A KAPOCS Szociális és Gyermekvédelmi Intézmény több szakmai egységében is dolgozott és több külsős megbízásnak is eleget tett.
Tagja volt több szakmai testületnek, a Láncszem Alapítványnál az ügyvezetői posztot töltötte be. Munkáját megbecsülés övezte. Vezetői pályafutásának az intézményen belül több állomása is volt: védőnők vezetőjeként, majd bölcsődei vezetőként is tevékenykedett. A bölcsődében mindig törekedett arra, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes légkört teremtsen, amelyben minden kisgyermek boldogan tölthette hétköznapjait. Szeretett közöttük lenni, nézni tevékenykedéseiket, figyelemmel kísérni fejlődésüket, és látni mosolyukat.
Ancika munkássága megszámlálhatatlanul sok feladatot ölelt át, ehhez biztos alapot nyújtott a családja és az életigenlő, energikus, határozott természete. A családterápiás munkáját különösen szerette. Tudását nem féltett magánvagyonként kezelte, hanem önzetlenül megosztotta másokkal, folyamatos támaszt és konzultációs lehetőséget nyújtva kollégáinak szűkebb és tágabb szakmai berkekben.
Környezetét elhivatottan tanította az érzelmek megélésére. Most egy hatalmas házi feladatot küldött általa a sors: a fájdalom és a gyász gyötrelmét. Lénye pótolhatatlan, az űr, amit maga után hagyott, tátongó. A feladat: megtanulni együtt élni az állandó hiányával.
„Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak meg tanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.” (Alison Noel)
Ez a tátongó űr azoknál, akik életében központi helyet foglalt el Ancika, meghatározhatatlan nagyságú. Gyermekként, testvérként, feleségként, anyaként, nagymamiként, barátként, professzionális segítőként, és még sok formában testesült meg csodálatos lénye.
Keszei István megfogalmazásában: „lényed lényege ezerfelé szóródva is köztünk maradt”.
Sokak nevében mondunk köszönetet mindenért, amivel hozzájárultál boldogságunkhoz.
Szívszorító fájdalommal gondolunk és emlékezünk Rád! Tisztelettel és szeretettel búcsúzunk Tőled!
„Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell.
S akit szeretünk,
Azt nem feledjük el.”
(William Shakespeare)
