Arcok a városból
Képgaléria
– Gitározni tanultam, a Klapka utcában az árokparton Rolling Stonest, és az akkori slágereket játszottam este 9-ig, mint egy igazi utcazenész – mesélte Vas László előadóművész. – Később OSZK hivatásos előadóművészi bizonyítványt szereztem, de inkább zenésznek, muzsikusnak tartom magam. Mindig a kultúrában dolgoztam, vagy a zene, vagy a hagyományok alkotójaként és előadójaként.
Hogyan kezdődött?
– Ének-zenei általánosba jártam, még a Szent János térre, Aliz néni (Dr. Somogyvári Zoltánné) osztályába, és kötelező hangszerként a trombitát választottam. Az iskola kellően megalapozta zenei érdeklődésemet, és ehhez sikeresen hozzájárult édesapám tánczenekara is, melynek a gitárosa mutatott 4-5 akkordot. Az iskolai évfolyamból kettőnket javasolták a szegedi konzervatóriumba, akkor a zenei pályafutásom mintha véget is ért volna, mert helyette a villanyszerelő szakmát választottam. Ha ugrunk az időben, ’76-ban Budapesten, mint magántanuló igazán belevetettem magam a zenélésbe, vendéglátóztam. Mindent játszott a zenekarom, hangulat, hihetetlen bulik, mígnem valaki megkérdezte: Miért nem lehet „normális” számokat játszani?
Külföldön is jártatok?
– Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban, Norvégiában… Közben elkezdtem saját szerzeményekkel is foglalkozni, hogy magamat is megmutassam. Megszületett egy 1,5 órás, zenés, színpadi, kicsit szürrealista mű egy alkoholista kötéltáncosról, a „Vándorcirkusz”, amit 2002. áprilisában a művelődési házban bemutattunk, és még néhányszor eljátszottunk. A következő korszakot a Vas László és Barátai zenekar jellemzi, emellett szerzői estek, sikerek, klasszikus és kortárs megzenésítések.
Még mindig messze járunk a betyároktól és pásztoroktól, azaz a Széljáró Balladástól.
– A Táncszínházzal a Kálváriánál debütáltunk, majd egy tehetségkutató sorozat indult, melyben helybéli amatőr fiatalok és idősebbek verseit vittem színpadra. A lényeg a játék, a mozgás, és a gyerekek bevonása volt az előadásba. A Vas László és Barátai, a Táncszínház, plusz a tehetségkutató-sorozat alapozta meg a Széljáró Balladást. 2010-ben jelent meg az első cd-nk, utána „leült” a dolog, életben kellett tartani.
Mennyiben más a betyárvilág hangulatát átadni, mint Rolling Stonest játszani?
– Mindig is bennem volt, visszakanyarodtam hozzá, bluest játszottam, de kibújt belőlem. A stílus, a ritmus és a hangzásvilág az enyém, de a zenekar minden tagjával megbeszéljük, az egyéni ötletek forrnak végül eggyé.
Meg akartam hallgatni a 2. cd-t, mint háttérzenét, közben tenni-venni valamit, de már az elején félretettem mindent, nekiültem a hallgatásnak. A duhaj betyárok és a pásztorok lelke után mi következik?
– A népdalfeldolgozásokat elmozdítjuk a saját alkotások irányába. Ha megfog egy vers, általában születik hozzá egy dal bennem. Pakolgatom mellé a zenekari hangzást, és módosulhat is, elfogadom a többiek véleményét. Persze kell a lehetőség, kellenek a fellépések, hogy megmutassuk magunkat.
A „civil” Vas Lászlót is szerettem volna bemutatni, de mindig visszakanyarodunk a zenéhez. Marad néhány mondat az interjú végére: Milyen vagy, amikor éppen nem a zenével foglalkozol?
– Egy magyar ember, ki nagyon tiszteli az őseit, a kultúrát és az örökséget. Pár évig íjászkodtam, hobbiként kézműveskedtem, bőröztem, a közelmúltban juhbélből húrt készítettem a tekerőlantra… A fiam Budapesten él feleségével, más világban dolgozik: mérnök-informatikus. Jó érzés, hogy révben vannak. Ritkán jönnek, de mindig várjuk őket.
tli
