Elhunyt Kóti Árpád, a nemzet színésze
A Nemzet Színészére egy tavaly decemberi interjúval emlékezünk.
A Nemzet Színésze - aki 2014 november 15-én lett 80 éves - debreceni otthonában fogadta a köszöntést tavaly december 29-én. Csányi József egy "Félegyháza anno"… kötettel, és Rátkai Zsuzsanna - a Holló László Képzőművészkör alkotójának - festményével ajándékozta meg a művészt. A sajtó munkatársai Illésy István tanár úr 90. születésnapján készült felvétellel és a Selb-borászat vörösborával kedveskedtek.
A találkozás során elsőként Kiskunfélegyházára kerüléséről, az itteni élményeiről beszélgettünk Kóti Árpáddal.
- Bucsán, egy Karcag közeli, Békés megyei községben születtem 1934-ben. Azt, hogy miért akartam testnevelő tanár lenni, arról fogalmam sincs. Az én iskolámban még tornatermünk sem volt. A tornaórák abból álltak, hogy a testnevelő tanárunknak volt egy nagy kertje, azt ősszel felástuk, tavasszal bevetettük krumplival, babbal, meg mindennel, ami kell egy háztartáshoz, majd kapáltuk és begyűjtöttük, amikor kellett. Ez volt a tornaóránk. Hogy ezek után mi juthatott eszembe, hogy tornatanárnak jelentkezzek, azt máig nem tudom. Mindenesetre 1950-ben beadtam a jelentkezésemet, és jött is az értesítés egy május végi napon, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor Félegyházán kell lennem a felvételin. Azt sem tudtuk odahaza, hogy merre van Kiskunfélegyháza. Mindenesetre kiderítettük. Kaptam húsz forintot az utazásra, édesanyám csomagolt az útra két szelet zsíros kenyeret, én pedig beszaladtam Karcagra a vasútállomásra. A pénztárnál azonban kiderült, hogy a pénzem nem lesz elég Kiskunfélegyházáig. Akkor azt kértem, hogy addig szóljon a jegyem, amennyire elegendő a húsz forint. Tiszakécskéig jutottam. Leszállva a vonatról, futva indultam tovább, bízva abban, hogy még időben megérkezem. Persze ez nem jött össze. Amikor beértem a Tanítóképző udvarába, már vége volt a felvételinek. Ekkor elkezdtem bőgni, hogy hiába tettem meg futva a közel negyven kilométert. Miközben hangosan zokogtam, a platánfa alól egy öblös hang szólított meg. Mi van fiam, miért jöttél – kérdezte. Elmondtam a történetet, mire ő csak annyit mondott: várj egy kicsit, és bement az irodába. (Mint később megtudtam, felhívta a kécskei állomást és megtudakolta, hogy valóban láttak-e ott engem.) Visszajött és csak annyit mondott, fel vagy véve. Ő volt Tulit Péter bácsi. Az a tanár, akit később is nagyon szerettem, és úgy gondolom, ő is engem. Így kezdődött az én keserves, mégis gyönyörű négy évem, amit soha nem tudok – nem is akarok – kitörölni az emlékezetemből.
- És hogyan folytatódott?
- Mi ott mindent megtanultunk. Nagyszerű tanárainknak köszönhetően Emberek lettünk. Egyik legkiválóbb tanárunk Illésy Pista bácsi volt, aki mindent tudott a világ- és magyar irodalomból. Nagyon szeretett engem, pedig nem voltam se jó tanuló, se jó sportoló. Olyan erős közepes volt a tanulmányi eredményem. Az egészről nem tudok mást mondani: mindent neki köszönhetek. Pláne azt, hogy színész lettem. Rábeszélt erre, amikor azt mondta, hogy „te olyan gyönyörűen mondod a verset, hogy neked színésznek kell lenned”. Hiába mondtam én, hogy azt sem tudom mi az a színész, de ő csak biztatott. Az persze hozzátartozik, hogy azt a két verset, amit tudtam, többször elmondtam iskolai-, városi- és megyei versenyeken, és nyertem.
- És a biztatásra jött a színművészeti.
- Igen. A színművészeti iskolában Básti Lajos volt a felvételiztető tanárom. A Szülőföldemen című verset adtam elő. Nem jutottam a végére, mert közbeszólt: „ne is mondd végig, gyönyörű ez” – és felvett.
- De nem csak a színművészetire jelentkezett és nyert felvételit.
- Valóban. Azért akartam mindenáron főiskolára vagy egyetemre menni, hogy megússzam a katonaságot. Ezért három helyre is beadtam a jelentkezésemet. Felvettek a soproni erdőmérnöki karra és a testnevelési főiskolára is, de természetesen a színművészetit választottam. Hozzá tartozik a történethez, hogy én paraszt származású voltam, és akkor ez előnyt jelentett. Én soha nem kerülhettem volna el Bucsáról akárhová. Ezt mindig elmondom, mert tény. És én nem tudok hazudni.
- A szakma és a kritika azt mondja Kóti Árpádról, hogy az egyik legszebb hangú és legtermészetesebb magyar színész.
- A természetesség a falumból jött velem, a génjeimnek köszönhetem. Hiába mondom, nem hiszik el, hogy ezt a szakmát nem lehet megtanulni. Egy darabig lehet, de az úgy is marad. Van ennél kegyetlenebb hivatás? Én nem ismerek. Ki kell menni a színpadra és őszintének kell lenni, meg jónak.
- Többször is hívták a fővárosba játszani, de mindig Debrecenben maradt. Miért?
- Ennek oka, hogy én Pestet nem szeretem, semmi több. Minden a fővárosban van, és aki ott él fölvág. Pedig nincs mire fölvágni, mert Budapest lakosságának 80-90 százaléka vidékről érkezett. Ezt mindenki tudja. Ennek tükrében, hogy lehet elnyomni egy ilyen várost, mint Debrecen? Debrecen nekem a mindenem. Azért, mert gyerekkoromban olvastam Mikszáth Kálmán „A két koldusdiák” című regényét. Ez ebben a városban játszódik, és én akkor, 10 éves koromban beleszerettem. Eldöntöttem, ha lehet választani, akkor én itt fogok élni. Ez bejött. Hívtak engem a Nemzetibe, Kazimír Károly a Thália Színházba is, de nem! Soha nem mentem sehova. Ha én utazom Pestre, már Hajdúszoboszlónál rám jön a honvágy, fordulnék vissza.
- Térjünk vissza egy kicsit a színművészetihez. Úgy hírlik, hogy nem volt zökkenőmentes a diploma átvétele.
- Erről nem nagyon szívesen beszélek. Egyszerűen belekeveredtem egy politikai galibába.
- Mégis, mondana erről valamit?
- Hát jó. Úgy történt, hogy hárman kimentünk a testnevelési főiskolára előadást tartani és meglátogattuk a barátainkat. Fele tanítóképzős osztálytársam tanult akkor ott. Előadás után maradtunk és jól berúgtunk. Hajnaltájt mondtam a barátaimnak, hogy most már menjünk haza, mert délelőtt próba, este előadás vár ránk. Elindultunk a diákszállóra, közben én belepisiltem a Dunába. (Nem tudom mi ebben a baj.) Egyszer csak megszólalt két férfi és azt mondták: „ezek voltak az 56-os huligánok”! Úgy berágtam erre, hogy elküldtem őket „mindenhová”. Nem volt verekedés, de veszekedés azért igen. Aztán beszálltunk egy taxiba, hogy hazamenjünk. Nem sokkal később megállítottak bennünket a rendőrök azzal, hogy azonnal bevisznek bennünket az őrsre. Át kellet szállni a rendőrautóba , és össze- vissza vertek bennünket. Még józanul sem, de részegen különösen nem tudja elviselni az ilyet az ember. Csíptem, rúgtam, haraptam, vágtam. Bevittek bennünket a Vadász utcába, és ott is piszokul elvertek, majd külön-külön bedobtak bennünket egy kóterbe. Akkor állítólag én mondtam egy olyat (én nem emlékszem rá), hogy „Kádár-huszárok lógni fogtok még”. Ez 1958 márciusában volt. Hát nem erről szólt akkor a politika! Aztán jöttek, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, mert a két barátom már megtette. Én nem írtam alá. A társaimat elengedték, én maradtam. Már harmadik napja ültem, amikor bejött értem Major Tamás és Gellért Endre. Ezt nagyon köszönöm nekik, hogy kimentettek, mert ha ezt, akkor komolyan veszik, engem fel is akaszthattak volna. Így megúsztam. De azt nem, hogy a színművészetiről a diploma átvétele előtt kirúgjanak. Négy évig voltam szilenciumon. Azért valahogy sikerült Békéscsabára szerződnöm, de megérkezésemtől kezdve figyeltek. Minden második héten jelentkezni kellett a rendőrségen. Ebből azért kimásztam valahogy. A történethez tudni kell, hogy apám hű kommunista, illetve nem is kommunista, hanem Parasztpárti volt. Két év elteltével valakiknek eszébe jutott, hogy meg kellene már nézni, hogy ennek a Kótinak kik is a szülei. Elmentek Bucsára egy nagy fekete kocsival és megálltak a házunk előtt. Ki akartak szállni, amikor meglátták, hogy az eperfa alatt ül az apám Veres Péterrel és Szabó Pállal. Nem szálltak ki, visszahajtottak Pestre. De engem már másnap hívtak telefonon, hogy azonnal menjek a minisztériumba. Bementem. Meglepetésemre elnézést kértek tőlem. Kérdeztem, hogy ezt miért teszik? Azért, mert megtudtuk, hogy kik az ön szülei – válaszolták. Ezért? Ezért kár volt felhívni. A szüleimet ismerem – mondtam, és rájuk vágtam az ajtót.
- Túl a nehézségeken, egy nagy ívű pálya vette kezdetét. Színészi munkáját a Nemzet Színésze cím elnyerése előtt 12 kitüntetéssel ismerték el, köztük a Kossuth-díjjal.
- Én erre a pályára nem azért jöttem, hogy díjakat kapjak. Azért jöttem, mert színész akartam lenni. Én nem tudom, hogy jó-e ez a sok kitüntetés. Mindenesetre nem adom vissza egyiket sem.
- Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját, de a színháztól nem tud szabadulni. Most is egy olvasópróbára van indulóban.
- Hogyne! Megfogadtam magamban, hogy addig járok a színházba, ameddig csak bírok.
Hájas Sándor
