A holokauszt félegyházi áldozataira emlékeztek
Képgaléria
A megemlékezés a Mártírok útján, a József Attila iskola mögötti emléktáblánál 17 órakor vette kezdetét, majd a Holló Béla utca sarkán található holokauszt emléktáblánál ért véget.
Horváth Tamás önkormányzati képviselő(MSZP) e gondolatokkal zárta a megemlékezést:
„„...az ártatlanok üldözése előbb-utóbb megbosszulja magát (…) a szörnyű sors fenyeget minket, hogy ez a bosszú nem a zsidótörvény szellemi szülőit fogja érni, hanem az ország népességét (…) ennek a veszedelemnek elhárítása végett tiltakozom a törvényjavaslat ellen.” - így zárul Kéthly Anna beszéde a második zsidótörvény ügyében, amelyet 1939. március 10-én mondott el a Parlamentben.
A szociáldemokrata politikusnő szavait igazolta a történelem. A második világháborúba való belépésünk a németek és szövetségeseik oldalán, valóban az összmagyarság tragédiáját jelentette. Ennek az útnak választása idézte elő az 1944-1945-ös katasztrófát, a holokausztot, a nyilas rémuralmat és Magyarország szovjet megszállását. A Magyarország 1944. március 19-ei német megszállásáig vezető út hibás döntésekkel és súlyos mulasztásokkal volt kikövezve. Az 1944. március 19-étől meginduló események pedig már végképp Kéthly Annát igazolták. Kezdetét vette a vidéki zsidóság deportálása. Az ártatlanoknak immár nemcsak üldözése, de fizikai megsemmisítése is. A deportálások negyedik hulláma által elért Solt-Kiskun vármegyében is hozzákezdtek a nagy kecskeméti és kalocsai gettó kiűrítéséhez és felszámolásához – illetve a kisebbekéhez, többek között Kecelen, Kiskőrösön, Kiskunmajsán és Kiskundorozsmán.
Városunkban 1944. június 15-én kezdődött meg az értékeitől és méltóságától megfosztott félegyházi zsidóság kálváriája, melynek végállomása végül Auschwitz-Birkenau: az elkerülhetetlen halál lett.
Kiskunfélegyháza példája az ország példája is egyben.
1850 óta éltek itt együtt békében és erős sorsközösségben (többnyire szegény) magyarok és zsidók. A városban, amelynek két zsinagógája volt. A városban, amelynek ortodox és neológ hitközsége 350 halottat és 26 mártírt veszített az első világháborúban, s amely egy hadikórházat is működtetett ugyanekkor. A városban, ahonnan hetvenegy évvel ezelőtt ezen a napon 352 családot hurcoltak el. 269 férfit, 341 nőt és 373 gyermeket, akik soha többé nem tértek vissza otthonukba. A városban, amelynek csupán néhány volt lakója élte túl a túlélhetetlent. Például Rothman Lenke, aki festőnőként Svédországnak, és Schnapp Lea, aki írónőként Izraelnek is nevet szerzett, Magyarországon és szülővárosán kívül.
Kiskunfélegyháza példája az ország példája is egyben.
A békés egymás mellett élés, a közös hagyományok és törekvések, egybefonódó közösségek pusztulása végül majdnem az ország pusztulásába torkollt. De a túlélők mégis felálltak, eltakarították a romokat, újjáépítették az országot. Miattuk is emlékezünk, emlékezhetünk most az áldozatokra. Azokra a polgárokra, feleségeikre és gyermekeikre, akik már soha többé nem térhetnek vissza szeretett otthonukba.
Sosem feledkezünk meg róluk! Sorsuk – őseink sorsa – kötelez minket közösségünk védelmére és a béke mindenkor való megőrzésére! ”
