Az élet nem magánügy

A Mozgáskorlátozottak Kiskunfélegyházi Egyesülete július 1-jén rendezte meg a Szakmaközi Művelődési Házban a második „Lépj Közelebb” esélyegyenlőségi Roadshow-t. Ez egy olyan nyitott rendezvénysorozat, melynek célja a fogyatékossággal élő emberek önálló életének, esélyegyenlőségének elősegítése, valamint a társadalmi befogadás és a tolerancia erősítése. Mert az élet nem magánügy. Egy történet és a benne hordozott üzenetek akkor lehetnek csak hasznosak, ha azokat másokkal is megosztjuk – mondta Salma Ferencné Betty, a rendezvény főszervezője.

A szakmaköziben a nap folyamán számos egészségügyi előadás hangzott el, lehetőség volt ingyenes vérnyomás-, és vércukor szint mérésre, a gyerekeket játszóudvar várta, de szórakoztató műsorok is segítették a kellemes időtöltést.

„Értéket teremtünk” címmel kiállítás is nyílt Kiss Lászlóné Marika kézimunkáiból. A megnyitón az alkotó is szót kért, és megfogalmazta a fogyatékkal élők pillanatnyi életérzését:

Nemcsak a hímzéseimet, csipkéimet akarom bemutatni, hanem azt is, hogyan élünk. Véleményem szerint hiányos a nevelésünk, de nem csak a gyerekek nevelésével, a felnőttek szemléletformálásával is gond van. Miért is gondolom így? Ha megyünk az utcán gyerekeinkkel együtt és látunk egy embert kerekesszékben, gyorsan elmegyünk mellette. Amikor a gyerek kérdést tesz fel a találkozással kapcsolatban , csak annyit mondunk: nyomorék. Igen! De miért is? Tényleg? A kérdések fel sem merülnek, így természetesen megválaszolatlanok is maradnak.

Nem vigyázunk a gyerekeinkre, Nem tudatosítjuk, hogy milyen a testünk, az agyunk, milyen funkciókat töltenek be. Ezért kezdtem el azon gondolkodni, hogy olyan dolgokat csináljak, amelyek a gyerekeket felrázzák oly módon, hogy elgondolkodnak olyan kérdéseken, hogy nekem mim van? Mi az, amitől látok, amitől gondolkodok, amitől érzem az ételek ízét. Ekkor kezdtem el játékokat horgolni. Így készültek el a „látássérült”, a kéz vagy láb nélküli babák, azért, hogy a gyerekek láthassák, hogy a játékban is van ilyen. Ettől ezek a babák nagyon puhák és kedvesek, és nagyon jól lehet velük játszani. Ha erre ráéreznek, akkor talán nem csodálkoznak el a sérült embereken sem, sőt, segíteni próbálnak, ahol tudnak.

Amikor az első babát készítettem, aminek nem volt lába, a két éves unokám fogta a kicsi kezében, magához ölelte mosolyogva és szerette. Nézett egy picit, majd oda jött hozzám, és azt mondta: „nagyika, beteg a baba”. Igen beteg – válaszoltam. Utána felhúzta a nadrágomat a jobb lábamon, amelyiken a járógép van, megsimogatta, és így szólt: „mamika, meg fog gyógyulni”.

H. S.

Kövessen minket a Facebookon is!