105 éve született Vas István költő, író, műfordító
Vas István a fővárosi Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban tanult. 1926-ban Kassák Lajos lapja, a Dokumentum munkatársa volt, majd beiratkozott a bécsi Kereskedelmi Intézetbe. Megismerkedett Nagy Etel mozdulatművésszel, Kassák nevelt lányával, aki később az első felesége lett, de fiatalon elhunyt. 1933-1935 között írt a Független Szemlébe.
1933-ban verseit kezdte közölni a Nyugat, később a Válasz is. 1929–1939 között különböző budapesti cégeknél dolgozott, míg a numerus clausus (jelentése: zárt szám - az 1920. évi törvény alapján a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban) miatt el nem bocsátották; ezidőben halt meg a felesége.
1944–1945-ben Ottlik Géza és Szántó Piroska, későbbi felesége bújtatta. A második világháború idején többször hívták be munkaszolgálatra, az elviselhetetlen fizikai munka és a megalázó bánásmód miatt több alkalommal is megpróbálkozott az öngyilkossággal. 1946-ban a Révai Kiadó lektora lett. 1949–1953 között nem publikálhatott, ekkor műfordításaiból élt. 1951-ben feleségül vette Szántó Piroska festőművészt. 1956–1971 között az Európa Könyvkiadó lektora volt.
Díjai:
- Baumgarten-díj (1948)
- József Attila-díj (1951, 1956, 1961)
- Kossuth-díj (1962, 1985)
Részlet egy 1984-ben, Vas Istvánnal készült interjúból, ami az Európai Kulturális Füzetek 20-21. számában is olvasható:
– Kezdjük tehát az indíttatással. Önéletírásában arról vall, hogy a szülői házban tiltották a könyvektől, s meglehet, hogy ez a tiltás is táplálta olvasói szenvedélyét.
– A tiltott dolognak mindig nagyobb a vonzása. Nem vagyok nagyivó, borivó koromban sem voltam az, de azt hiszem, ha valami okból – például mert autót vezetnék – szigorúan eltiltanának az egy pohár boromtól is, egész nap szomjaznék. De azért már jóval a tiltás előtt megérintett az irodalom. Tény, hogy e téren (is) keveset kaptam a szülői házból. Anyám csak nagyritkán énekelt. De egyetlen kedves dalára – „Este van már késő este…” –, amit az ágyunknál dúdolt, máig emlékszem. Meg az esténként hallott Andersen-mesékre. Az Ezeregy éjszakának természetesen az ifjúsági változatát kaptam meg, de abban is felfedeztem valami rejtelmes, erotikus vonzást. Amikor Piroskával összekerültünk, meglepetésünkre kiderült, hogy mindkettőnknek Kipling Három kópé című könyve volt az egyik gyerekkori kedvence. Később kétszer is megvettem, az egyik példányt még tele is rajzolta nekem, de sajnos, valaki, akinek kölcsönadtuk, megtartotta.
– Mi volt az irodalmi élmények következő láncszeme?
– Természetesen: Jókai. Erről írtam, hogy tizenhárom éves koromban megvették nekem a Nemzeti Kiadást, de apám attól tartott, hogy megárt a sok olvasás, és ha regényekbe temetkezem, soha nem lesz belőlem gyakorlati ember. Inkább elzárta előlem az ajándékot. Ő jelölte ki, mikor mit olvashatok Jókaiból. De persze, hiába: az iskolai könyvtárból nyakló nélkül hordtam ki a regényeit. Nincs az a Playboy, ami olyan izgalomba hozná a mai kamaszokat, mint engem Jókai.
– Érdekes, hogy csupa prózai olvasmányt említ.
– Pedig a vers, amióta emlékszem, része az életemnek. Kisiskolás voltam, amikor bankigazgató nagybátyám azzal lepett meg, hogy ő is tud verset írni. azután elszavalta „legújabb versét”, a Szeptember végén-t. Elképedtem, nem hittem volna, hogy Oszkár nagybátyám ilyen csodákra képes. Csak amikor kiderült a tréfa, akkor állt helyre bennem a világrend.
