Gondoskodás és ápolás napi 24 órában

21 éve él a félegyházi Csanyi úti idősek otthonában Nemes Mihály. Felesége halála után döntötte el, hogy az akkor épülő intézményt választja új otthonául. Az első lakók között költözött be, s – így mondja -, ezt azóta sem bánta meg. A 92 évesen is fess úriember fiatalosan áll fel a padról, hogy körbekalauzoljon a kertben. Egytől egyig ismeri a selyemfenyő, a tiszafa, a normafenyő történetét.

Míg sétálunk egyet a kertben, megtudom: Misi bácsi két lánya az intézményben dolgozott, velük mindennapi a kapcsolat. A három fiút ritkábban látja, mivel ők távol élnek. Egy lakóval osztoznak a parányi, de tiszta és otthonos lakrészen, a jelenlegi a kilencedik szobatársa, a többiek mind elmentek.

Misi bácsi azonban tele van életörömmel. Minden programon és rendezvényen részt vesz, legyen az torna, szójáték, vagy nótázás. Bevallja, nem mindig könnyű elfogadni a társak elmúlását, és alkalmazkodni a körülményekhez, a folyton változó közösséghez, de ő jól érzi itt magát. Barátokra lelt, napjai tartalmasan telnek, az otthon lakóival és dolgozóival kölcsönös tiszteleten nyugvó kapcsolatot tudott kialakítani.

Közben a földszinti szobákhoz tartozó aprócska teraszok előtti kertekhez érünk. A szépen gondozott rózsák, cserjék, virágok mintha csak az élet folytonos megújulásáról mesélnének az otthon idős lakóinak. Gondozásukban sokat segít a 92 esztendős Misi bácsinak barátja, a szomszédos lakrészben élő Tóni bácsi.

Nagy Antal feleségével lakik a Csanyi úti otthonban. Novemberben ünneplik a 60-dik házassági évfordulójukat, ahová gyermekeik mellett öt unokát és ugyanennyi dédunokát várnak. Hosszú, szépségekben és nehézségekben gazdag életút végén választották 80 és 83 évesen az otthon biztonságát.

– Én régen eldöntöttem, hogy itt akarok élni, de csak néhány hónappal ezelőtt, a műtétem után határoztam végleg. Tanyán laktunk, a családtól 200 kilométerre. Engem azelőtt nem szolgált ki senki. Itt mindent megkapunk ami kell, biztonságban érzem magam. Még horgolni is megtanultam. Nem csoda, hogy hamar megszoktam. Tudom, a Papának hiányzik még a kert meg a jószágok, de ő is szokja már. Be kell ismerni: kell a segítség.

– Az volt a szülőházam, majdnem 60 évet éltünk ott a feleségemmel… - magyarázza Tóni bácsi. – De szerencsére itt is van kert, amit Misi barátommal közösen gondozunk.

A Nagy házaspár és Nemes Mihály azonban a szerencsés kisebbség közé tartozik a Csanyi úti otthonban, akik kisebb-nagyobb segítség mellett önálló életet képesek élni. A lakók jelentős része viszont a nap minden percében a dolgozók segítségére, támogatására, ápolására szorul, a tőlük érkező jó szó, simogatás, kézfogás a napi örömforrásuk. Lócskai Istvánné Ildikó 16 éve dolgozik itt szociális gondozó és ápolóként. Tőle tudom: az együtt töltött évek, a ráutaltság gyakran szoros egységgé forrasztja beteg és gondozó kapcsolatát. Részben ebből fakadnak ennek a munkának a legnagyobb szépségei és nehézségei is.

– Sokat változtak a körülmények az elmúlt 16 évben. Korábban sokkal nagyobb volt a jó fizikai és egészségi állapotú lakók aránya, ebből adódóan önállóbbak voltak, és több idő jutott az elesettebbekre. Most sokan vannak, akik egyik, vagy akár mindkét lábukat elvesztették cukorbetegség miatt, vagy más okból, és rendkívül magas a demens (szellemi képességek hanyatlásával, csökkenésével járó, visszafordíthatatlan állapot) betegek aránya, akik gyakorlatilag teljes ellátásra szorulnak. Ebből adódóan még nehezebb lett a munkánk.

– 2007 óta csak a négy órán túli gondozási szükséglettel rendelkezőket vehetjük fel az intézménybe, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy szinte önellátásra alig képesek vagy képtelenek – magyarázza Gálig Erzsébet, a Szivárvány Személyes Gondoskodást Nyújtó Intézmény vezetője.

Ez pedig rettentő nagy fizikai terhet ró az ápolókra. A 28 dolgozó 12 órás műszakban váltja egymást, naponta többször teszik tolókocsiba és veszik ki a sokszor száz kiló körüli, magatehetetlen: amputált lábú, lebénult betegeket. A 105 férőhelyes intézményben mindössze néhányan vannak, akik állapotuknál fogva nem mozdíthatók, mindenki mást igyekeznek mobilizálni a gondozók. Ez komoly fizikai terhelés, ami az évek során rajtuk is visszavonhatatlan nyomokat hagy. A régi dolgozók közül szinte mindegyiknek műtve van a térde, a gerince…

Fiatalokat itt tartani pedig szinte lehetetlen – tudom meg Varga Tiborné osztályvezető ápolótól. Vannak, akik a fizikai, mások a mentális terhelés miatt állnak tovább, sok fiatal külföldön próbál szerencsét, a jobb szakmai körülmények és a nagyobb megbecsülés reményében. Ott, ahol nem tízből egy az önellátó betegek aránya…

Akik maradnak, azok viszont szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Még ha néha meg is haladja az erejüket. Basics Istvánné Mónika foglalkoztatás-szervező például programokkal, rendezvényekkel igyekszik tartalommal megtölteni az itt élők mindennapjait. Az öt mentálhigiénés munkatárs emellett a demens részleg gondozásába is besegít.

– Majdnem minden hónapban vannak rendezvények, közösen ünnepeljük a farsangot, az anyák napját, októberben az idősek hónapját, a karácsonyt… Nagy hagyományokkal rendelkezik a Szivárvány Majális, a lakó-rokon találkozó, de a születésnapokról, névnapokról sem feledkezünk meg. Minden nap vannak foglalkozások délelőtt és délután is. Felolvasás, közös játék, torna, nótadélután… Ezekből a közös élményekből ellátottak és gondozók egyaránt töltekezünk. Sok segítséget kapunk a Szivárvány Majálist rendező Idősekért, Fogyatékosokért és Rászorultakért Alapítványtól, amely a hozzá juttatott adományokból vásárolt az intézménynek például kórházi ágyakat, fürdető székeket, anyagi támogatást nyújt a szabadidős programokhoz.

Kiskunfélegyházán a Csanyi úti otthon mellett a Nádasdy utcán van még egy hasonló intézmény, ahol 75-en találtak otthonra. Ellátásra jelenleg 43-an várakoznak, az általános várakozási idő összintézményi szinten 2 év. A két intézmény óriási segítséget jelent azoknak a családoknak, amelyek másként nem tudnának gondoskodni idős szeretteikről.

Tóth Timea

Kövessen minket a Facebookon is!