Sporttal győzte le a betegségét
– Kristófnál hat éve diagnosztizáltak cukorbetegséget. Valószínűleg a rotavírus visszamaradt szövődménye okozta. Először azt vettük észre, hogy állandóan iszik, ebből kifolyólag pedig rengeteget járt vécére, éjszaka is többször. Ebéd helyett pedig inkább a desszertet várta. Mivel nem evett rendesen és nem is gyarapodott, elvittük orvoshoz, aki megmérte a cukrát, a mérés nagyon magas eredményt mutatott, ezért kórházba küldte Stofit – emlékezett vissza kezdetekre Krisztina, Kristóf édesanya.
Mint mondta, nagyon kétségbeesett, rögtön bepánikolt a hír hallatán. Főleg, hogy a kórházban még magasabb, 19-es eredményét mértek. Félegyházáról azonnal Szegedre küldtek bennünket, ahonnan haza sem engedtek. A klinikán diagnosztizálták a cukorbetegséget és elkezdték beállítani az inzulint, ami egy hónapon át tartott. Kezdetben teljesen felborította Stofi szervezetét. A kórházban megtanították, hogyan kezeljük a betegséget, mit és mikor ehet a kisfiam – részletezte az anyuka, aki azt is elmondta, azért szeretné nyilvánosság elé tárni kálváriájukat, hogy más hasonló cipőben járó családok tanuljanak esetükből.
– Hatéves tapasztalattal a hátunk mögött már bátran kijelenthetjük cukorbetegnek lenni: nem olyan szörnyű, mint ahogy azt első hallásra gondoltuk. De nem volt ez mindig így, mert a kórházban olyan szigorú szabályokat állítottak fel, ami megriasztott valamennyiünket. Drasztikusan belénk nevelték, hogy ha nem jól csinálunk valamit, ha baj történik, akkor azonnal induljunk a kórházba, mert ellenkező esetben Stofi akár kómába is eshet. Borzasztó kálváriát jártunk meg a szénhidrátok számolgatásával, az inzulin beadásával. Ma már tudjuk, nincs két egyforma cukorbeteg, és azt is, hogy a kisfiam nem az egyszerű esetek közé tartozik. Stofi ugyanis mentálisan is tudja befolyásolni a betegségét, képes percek alatt húszas cukrot produkálni.
Kristóf mindentől félt, ezt a félelmet a cukorbetegség pedig még jobban felerősítette benne. Két évig tartott, amíg elfogadta ezt a helyzetet. Addig azonban megjártuk a poklot is. Gyakran lett rosszul, akkor azonnal rohantunk Szegedre, ahol infúziót kapott, amitől viszonylag gyorsan helyre jött. Ez hetente megismétlődött. Az állandó Szegedre rohangálás pedig biztonságérzetet adott a gyereknek, de egyben függő is lett. Ha elkezdett fájni a hasa, bepánikolt és kérte, hogy menjünk Szegedre. Ez viszont teljesen felborította a család életét. Két év alatt eljutottunk odáig, hogy sportot űzött a kórházi befekvésből. A cukorbetegség az iskolai életét is megkeserítette. Számtalanszor előfordult, hogy óra, vagy éppen dolgozatírás közben kellett kimennie. Ezt nem mindig nézték el neki. Nem beszélve arról, hogy meg kellett tanulnia magának beadni az inzulint, naponta hatszor szúrja magát. Ugyanakkor szükség volt egy hadra fogható nagymamára is, aki minden nap megfőzte az adott szénhidrátmennyiségű ebédet és kibiciklizett vele az iskolába. Az iskolai étkeztetés ugyanis nincs erre felkészülve és a pedagógusok sem tudták bevállalni, hogy számolgassák mennyit kell ennie Stofinak. Most már ránézésre tudja, hogy mennyit kell/szabad ennie – mondja az édesanya.
– Az iskolában is gyakran pánikba esett, ilyenkor rohantunk érte. Végül kifejlesztettek a szegedi klinikán egy Koktél nevű injekciót, amit itt Félegyházán is beadtak neki, hogy jobban legyen. De tudtuk, nem élhet ezzel állandóan. Folyamatosan kerestük a kiutat. Így tűnt fel, hogy ha Kristóf rosszul lett és kivittük a levegőre, fociztunk, futottunk, sétáltunk, akkor jobban lett. Egyrészt azért, mert nem figyelt a betegségére. Másrészt, mert az izomműködés gyorsan helyreállította a cukorszintjét. Ekkor kezdett el komolyabban sportolni.
Ám ez sem volt olyan egyszerű – fűzte hozzá Krisztina. Mivel Stofi nagyon szeretett futni első osztályos korában elkezdte a triatlont. De mindig kellett valaki, aki kikísérte az edzésekre, mert féltünk, hogy rosszul lesz. Ez megint borított mindent, nem is csinálta sokáig. A triatlon után focizni kezdett. De sajnos ott is többször előfordult, hogy a legfontosabb meccset kellett kihagynia, mert épp ennie vagy szúrnia kellett, amit a csapattagok nem mindig toleráltak. Így a focitól is elment a kedve. Közben pedig toronymagasan nyerte az iskolai futóversenyeket, így a maradtunk a futás mellett.
Versenyezni sem olyan egyszerű
– Nevelőapja, aki testnevelő tanár, szárnyai alá vette. Mivel másik iskolában tanít, Stofi iskolát váltott. Ettől nagyon féltem, de szerencsére a gyerekek és a tanárok is nagy szeretettel fogadták. Ugyanakkor megnyugvást jelentett Kristóf számára, hogy nevelőapja mindig a közelében van. A gyerekek nagyon toleránsak. Stofinak van egy életmentő kis hátizsákja, abban van a cukormérő, az inzulin, a tartalék inni- és ennivaló. Ezt mindig vinnie kell magával. Ám, ha elfelejti, osztálytársai azonnal figyelmeztetik, de a kollégák is nagyon figyelnek rá – mondja Rádi Dezső, Stofi nevelőapja, aki azt is elmesélte, cukorbetegen versenyezni nem olyan egyszerű. A rajt előtt és a verseny után is meg kell mérni a cukrát, hogy minden rendben van-e. Ez viszont sok időt és türelmet igényel.
Fotó: Vajda Piroska
