Házi segítségnyújtás – gondoskodás szép szóval, törődéssel
Képgaléria
Szokásos hétköznap délelőtt: néhányan az udvaron élvezik a kora tavaszi napsugarakat, mások kártyáznak, teáznak, vagy éppen az imaszoba kanapéin pihengetnek. Az egyik közösségi teremben éppen irodalmi előadásra készülnek. Kikészítve a Braille-könyv, amiből az egyik klubtag olvas majd fel. Számára a vakok intézetéből hozatják rendszeresen az olvasnivalót.
– A demens betegtől az aktív, tevékeny idősig széles az ellátottak palettája. A mentális gondozás – a beszélgetés, a törődés, az odafigyelés – azonban mindannyiuk számára legalább olyan fontos, mint az, hogy meleg étel kerül a tányérjukba, mosatunk rájuk, szükség esetén a tisztálkodásban is segítünk – mondja Ibolya.
Megnézzük még az udvart, a csinos kertet, ahová hamarosan gondozók és ellátottak közösen ültetik el a virágokat.
– A jó idő beköszöntével használatba vehető a filagória, a fedett kerti pihenő. Az idősek által összegyűjtött papírhulladék leadásának árából kerül majd hús a bográcsba. Igyekszünk minél több élményhez segíteni azokat, akiknek reggeltől délutánig a klub jelenti a programot, az életteret – mondja Ibolya, miközben autóba ülünk. Olyan idős emberekhez indulunk, akiknek – házi segítségnyújtás keretében – rendszeresen ellátást nyújtanak a szolgálat gondozói.
Franciska nénihez és Laci bácsihoz szinte egyszerre érkezünk Erzsikével, a gondozónővel. A ma is gyönyörű, mosolygós Franciska néni tanítónő volt, 11 éve, egy súlyos agyi infarktus óta szorul gondoskodásra. Ő és Laci bácsi – aki évtizedekig volt esztergályos szakoktató – 55 éve házasok. Sok mindent megoldanak kettesben, de azért jól jön a napi segítség. Erzsike négy éve minden reggel menetrendszerűen megérkezik, mosdatja, felöltözteti Franciskát, ha kell, kisebb ruhajavításokra is kerítenek időt. Ahogy Laci bácsi fogalmaz: „Erzsike, ha nem volna, ki kellene találni.”
A tolókocsiban ülő asszony és több műtéten átesett férje világos, tiszta otthonát a derű járja át. A gondozónő szerint a leghatékonyabb gyógyulási módszert alkalmazzák: a nevetést. Két lányuk és négy unokájuk vidéken él. S bár rendszeresen látogatják őket, a napi teendőkben nem tudnak részt venni. Ebben segít nap közben az alapellátás. A nap többi részében a jelzőkészülék nyújtja a biztonság érzését a házaspárnak.
– Nyolc szakképzett gondozónő és egy takarítónő dolgozik az alapellátásban. Bevásárolnak, etetnek, mosdatnak, gyógyszert íratnak fel... Sokszor éveken át vannak napi kapcsolatban az ellátottakkal, és ez idő alatt mély emberi ragaszkodás alakul ki közöttük. Mindezt kísérőmtől már útban a Móra-város felé tudom meg.
Megérkezünk közben Karcsi bácsi és Marika néni otthonába, ahol már az előtérben megismerem a fotókról az egész családot: „Karcsi fiamat”, aki minden második héten eljön, hogy feltakarítson, és „Zoli fiamat”, aki a tanyát tartja rendben. Mire belépünk a szobába, szó esik menyekről, unokákról, és az 50-dik házassági évfordulóról is. Figyelmem az ágy szélén ülő Karcsi bácsi felé fordul. A 81 éves férfi egy ideig beszélni sem tudott súlyos betegsége miatt. Ma cseveg, elektromos székkel boltba jár – még a tanyájára is kimegy – vet, gazol, szőlőt és gyümölcsfát metsz… – A nappalok rövidek – mondja. – Csak az éjszakák ne volnának olyan hosszúak!
Gondozónőjük, Rózsa másnaponta jön hozzájuk, megfürdeti Karcsi bácsit, segít, amiben csak kell. Ma ugyan nem kellett volna jönnie, de elhozta a Hypót, amit Marika néni kért tőle. Most sem maradtak el a gondozónő kedves, biztató szavai.
A 92 esztendős Klárika nénihez ebédidőben érkezünk. Marika, a gondozója enged be minket a közös udvarba nyíló ház kapuján. Az aprócska asszony parányi konyhájában az ételes fölé hajolva eszegeti az ebédjét. Nyakában ott függ a segítségkérő jelzőkészülék, ami mindig vele van.
– Másfél éve gondozzuk Klárika nénit, azóta komplex szolgáltatásban részesül, ami ebédet, házi segítségnyújtást, takarítást és a jelzőrendszert is magában foglalja – tudom meg Marikától.
Klárika néni közben végez az ebéddel, besétál a szobába, és a fotelban ülve mesél magáról. Mosolygós arcán még a ráncok is huncutul futnak.
– Ennél jobb segítséget nem is kívánhatnék! – néz hálásan gondozójára, az meg hamar egy puszit nyom az arcára: – Tündéri néni! – mondja. – Ilyen szeretnék én is lenni 92 évesen!
– Ebéd után pihenek kicsit, sétálok egyet az udvaron, aztán megnézem a Maricruzt. Azelőtt Baján éltem, de amikor a fiam Félegyházára nősült, én is ideköltöztem. Ott érzem jól magam, ahol a gyerekek vannak – mondja Klári néni
– Volt-e már szükség a jelzőkészülékre? – kérdezem.
– Egyszer nagyon rosszul lettem, akkor nyomtam meg. Jött a nővér, megmérte a vérnyomásomat, kiderült, hogy nagyon alacsony. Kivette a párnákat a fejem alól, felpóckolta a lábamat, és rendbe is jöttem – meséli.
Elbúcsúzunk Klárika nénitől, hogy megkezdhesse ebéd utáni sziesztáját. Meg aztán Marikának is indulnia kell a hat éve fekvőbeteg Lucika nénihez.
Egyszerre megrázó és megindító az a pillanat, amikor az egyedül élő, ágyban fekvő, mozogni és kommunikálni is képtelen idős asszony meglátja az ismerős arcot. Marika éppen csak ledobja a táskáját, már fut is az ágyhoz. Gondoskodva törölgeti a magatehetetlen beteg arcát, megitatja, és közben olyan szeretettel beszél hozzá, hogy valósággal megelevenedik az ingerszegény környezet. Naponta háromszor látogatja és látja el Lucika nénit. Rajta kívül a lánya látogatásai jelentik az élet összes eseményét a 91 éves betegnek.
A rám települő szomorúságot Ibolya sokévnyi tapasztalattal megérlelt bölcs szavai oldják:
– A segítségnyújtás éltető eleme a gondozónőnek. Tudniuk kell minden helyzetet megfelelően kezelni, fogadni és megoldani. Szakmai, gyakorlati tapasztalatuk legtöbbször átsegíti őket az érzelmileg megterhelő élethelyzetek feldolgozásában és a továbblépésben. Mindig azt kell keresni, hogy miben tudok segíteni, jót tenni, és nem azt, amit nem áll módunkban befolyásolni…
Tóth Timea
