Mézeskalács vagy Gingerbread?

Nem igen találkoztam még olyan emberrel, aki ne szerette volna a mézeskalácsot. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy honnan ered, melyik az igazi recept, sőt egyesek a puhára, mások meg a kemény ropogósra esküsznek. Viszont legalább évente egyszer mindenki megízleli ezt a finomságot, ha pedig nem kóstolja meg, akkor megillatozza, mivel Karácsony táján, sok ember házában megtalálható ez a sütemény. A mézeskalács sok nép évezredek óta ismert eledele. A méz az egyik legősibb édesítőszer.

Az első mézeskalács is feltehetően mézből, lisztből, vízből kevert kása volt, amelyet forró kövön szárítottak. Időszámításunk előtt három évezreddel az Indus folyó völgyében kör alakú kemencében, agyagformában mézes kalácsot is sütöttek már. Erről több ásatás lelete árulkodik. Mezopotámiában ekkortájt a sumérok henger alakú, görgethető pecséteket használtak. Elképzelhető, hogy hasonló módon díszíthették süteményeiket is. II. Ramszesz fáraó uralkodása idejéből is fennmaradtak süteményformák. A Biblia szerint pedig Melkisédek zsidó pap kiváló mézes süteményt tudott készíteni.

A magyarországi mézeskalácskészítés kezdeteiről tudnunk kell, hogy az Árpád-házi királyok idején a saját méhészettel rendelkező kolostorokban, majd a kolostorok körül kialakult településeken készítettek mézből viaszfigurákat, mézes italokat és mézes süteményeket. Mátyás király idejében a fűszerekhez bécsi közvetítéssel jutottak a mézeskalácsosok.

A 15. századtól kezdve magyar területen is fából faragták a mézeskalács készítéséhez szükséges formákat. A több száz éves formák a reneszánsz, barokk és rokokó díszítések hatását őrzik. A mézes tészta formálhatósága és az a tény, hogy sütés után is tartósan megőrzi a mintát, alkalmassá tette ezt a sütit arra, hogy a legbonyolultabb és legaprólékosabb rajzokkal díszítsék. Ez magyarázza a különböző formaminták elterjedését.

Különféle ízesítők nélkül nincs is mézeskalács. A festett és a gazdagon díszített általában a vásárokban kapható mézes sütikből úgymond kifelejtették a fűszereket, mert a tükrös szíveket és egyéb figurákat főként emléktárgyként, nem fogyasztásra vásárolták. Ezt azért csinálták, mert a fűszerek ára nagyon drága volt. Különlegességnek számított valamely húsételt gyömbéres nádméz-öntettel felszolgálni.

Kelet-Indiában a fűszerek használatát csak a kiváltságosoknak engedélyezték. Az európaiak sok fűszert a perzsáknak köszönhetnek. Fejlett fűszerhasználatról tanúskodnak a római konyháról fönnmaradt feljegyzések. A gyömbérről Hippokratész is említést tesz. Általában ismert volt a fahéj, a bors, a gyömbér és a szegfűszeg. A fűszerárut főleg az arab kereskedők szállították a Földközi-tenger kikötőibe. Értékük eleinte vetekedett az aranyéval.

Angliában a vallásos ünnepek alkalmából készült gingerbread, vagyis a gyömbéres kenyér aranyfüstös díszítést is kapott, mivel amúgy is olyan drága volt, hogy az a kis arany már igazán nem számított az ármegállapításnál. Nálunk Mátyás király korában a sáfrány, a gyömbér, a fahéj és a bors volt ismert. Ezen kívül használtak még mazsolát, szegfűszeget és szerecsendiót is.

Erdélyben használatos volt még a kakukkfű, balzsamfű, vadcsombor, az édeskömény és a kerti kömény, amely az ánizshoz hasonlít. Sokat beszélhetnénk a mézeskalács eredetéről, de mindig ott lyukadnánk ki, hogy száz szónak is egy a vége. Minden nemzet magáénak tekinti ezt a fantasztikus édességet, és ezt kár lenne vitatni. A fűszerek és a hozzávalók beszerzése közben talán sok mindent tanultak egymástól a nemzetek, és így lett a mézeskalács nemzetközileg ismert finomság a szeretet ünnepén.

V. K.

Kövessen minket a Facebookon is!