Apa és fia újra Félegyházán
Képgaléria
- Nyelvi tagozatos gimnáziumban érettségiztem, a fiatalság, a kalandvágy és a német nyelv, kultúra szeretete vitt. Akkor még egészen más világ volt. Két Németország létezett. Én az NSZK-ba mentem. Akkor ez nem volt olyan egyszerű lépés, mint ma. Csak 1986-ban volt ajánlatos hazalátogatnom, amikor már megvolt a német állampolgárságom. Nagyon hosszú volt az a hét év család nélkül.
Németországban nősültem, fiam, Simon is ott született. Hosszú ideig meg sem fordult bennem a gondolat, hogy hazajöjjek. Sorsom történései, a válásom, szüleim halála azonban másként alakították érzelmeimet. Rövid idő alatt kialakult bennem az intenzív érzés, hogy haza kell jönnöm. Azok a dolgok, amiket ott nagyon szerettem – és ma is becsülök – egyre inkább háttérbe szorultak, eluralt a vágyakozás.
Amikor döntöttem a hazatelepülésről, természetesen kikértem a fiam véleményét is. Simon, aki ott született, ott járt iskolába, kialakította már baráti körét, nagy örömömre támogatta a gondolatot. Sőt! Úgy döntött, hogy ő is velem tart. Ez boldoggá tett, és büszke vagyok rá. Ma már közösen fedezzük fel bringával Félegyháza eldugott kis utcácskáit. Én idézem a múltat, és mondogatom, hogy mennyit fejlődött ez a város a hetvenes évekhez viszonyítva.
Édesapja gondolatait Simon mosollyal és bólintással helyeselte, majd elmondta, hogy nem is volt olyan nehéz számára Németországból Magyarországra települni.
- Könnyű volt azért, mert ha összehasonlítja az ember a két országban élők mentalitását, kiderül, hogy itt szívélyesebbek az emberek. Több emberséget, melegséget, közelséget érzek. Németországban, a mindennapi életben a vagyon, a teljesítmény, a pozíció, a karrier a meghatározó.
Félegyházán, ami nagyon tetszik, az emberek őszintesége, segítőkészsége. Járok az utcán, a piacon és megszólítanak: szia, hogy vagy, mesélj valamit. Ez jó érzéssel tölt el. Az ilyesmi Németországban nagyon hiányzott.
s. r.
