Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat!
Képgaléria
Krisztusban Kedves Testvérek!
Minden karácsony éjszakáján különös módon megragadja figyelmemet a papi zsolozsmának ez a mondata. Nagy Szent Leó pápa beszédéből való ez a gondolat. Ez aztán sok napon át újra és újra felidéződik bennem. Most, az ünnep ezen óráiban mindnyájan gondolkodjunk el ezen a mondaton, mert szeretném útravalónak is adni ezt az elkövetkező napokra. Egyszerre van himnikus fennköltsége, ugyanakkor felszólító ereje ennek a néhány szónak. Arra hív bennünket, hogy Isten nagy ajándékát igyekezzünk megérteni és kibontakoztatni az életünkben.
A karácsonyi időben a szentmisében is így fogalmazzuk meg az ünnep üzenetét: Isten emberré lett, hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Ezt a teológiai igazságot erősítik meg Leó pápa szavai is, mint-egy ösztönözve a keresztényeket arra, hogy ne csak csodálják ezt az isteni ajándékot, az istengyermekségüket, hanem éljenek is annak szellemében!
1. Ha csak a teremtett világ szépségét és sokféleségét szemléljük is, akkor is Isten szeretetének és nagyságának csodálata ébred fel bennünk. Aki felismeri, hogy minden teremtmény saját létezésének himnuszát énekli – ahogy írták ezt a japán püspökök 2001-ben – az boldogan él Isten szeretetében és reményében (LS 85). Ugyanis Isten szeretete az oka minden létezésnek, a miénknek is. Erre utal a Bölcsesség könyvének a szerzője: Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál, mert ha gyűlölnél valamit, meg sem teremtetted volna (Bölcs 11,24). Csodálatos érzés tudni ezt: Isten mindent szeretetből alkotott, engem is. Ez erőt, bátorságot és elkötelezettséget ad az embernek, hogy felelősen éljen a világban. Akkor pedig egészen megrendül az ember, amikor a kinyilatkoztatásból azt is megtudja, hogy Isten az egész teremtett világot az embernek adta, és a gondjaira bízta.
Ferenc pápa szavai szerint: Az értelemmel és szeretettel felruházott embernek ugyanis, akit Krisztus teljessége vonz, az a feladata, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez (LS 83). A természetes szeretet rendjében az ember képes felismerni a másik ember létezésében is Isten szeretetét: pl. az anya a gyermekében, a szerelme-sek egymásban, és sorolhatnánk tovább. A bűn következtében mégis előfordul, hogy időnként ember az embernek farkasává válik, mérhetetlen fájdal-mat és szenvedést okozva a másiknak. Ezért teszi fel a költő mindnyájunk-nak a kérdést: Mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni (Mécs László: S királyfi három bánata)? Van hát létjogosultsága Leó pápa felhívásának: Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat! Továbbá, ne csak ki-ki a sajátját, hanem ismerjük fel a másik ember istengyermeki méltóságát is!
2. Üdvözítőnk születése Isten ember iránti irgalmas szeretetének a megnyilvánulása. Ezért is imádkoztunk így e szentmise elején: Istenünk, te az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosab-ban megújítottad. Az Atya a teremtésben nekünk adott rendkívüli méltósá-gon túl, Fia, Jézus Krisztus által még nagyobb ajándékban részesített minket: isteni természettel ruházott fel bennünket. Nincs is talán ember, aki képes ezt felfogni! Az Atya egyszülött Fiában magához ölelte az egész emberiséget, s ez már egy minőségében is más kapcsolat, mint ami volt előtte. Ebben sokkal mélyebb személyesség és közvetlenség bontakozik ki.
Az Atya Fia által saját istenségéből adott nekünk. Isten szeretetében felemelte az embert, s örök időkre meg is akarja tartani abban. A próféták már sejthettek valamit ebből az ígéretek alapján: az eljö-vendő Messiás jó hírt hoz, békét hirdet, kikiáltja mindenkinek a szabadulást, örök időkre kiterjeszti az emberek fölé a hatalmát, stb. De erre még ők sem mertek gondolni: Isten emberré lesz, hogy mi Isten gyermekei lehessünk! Pedig íme, ma felragyogott ránk a szent nap, és nagy fényesség szállt le a földre… Ismerd fel hát, ó keresztény, nagy méltóságodat!
3. Már csak azért is rá kell döbbennünk istengyermeki méltóságunkra, mert ezt olyan természetesnek vesszük, holott egyáltalán nem az. Jézus, az Isten Fia, emberré lett, egy lett közülünk, és szóba állt velünk. Gondoljunk csak bele! Hogy meg tudunk illetődni, ha váratlanul egy magas rangú emberrel találkozunk. Mekkora izgalom lesz úrrá rajtunk, ha megszólít bennünket. Talán még nagyobb bennünk a nyugtalanság, ha előre tudunk egy ilyen em-ber látogatásáról. Mekkora igyekezettel készülünk, minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy örömteli legyen ez a találkozás. Lekötelezettek, lelke-sültek, erősek leszünk a találkozás által. Karácsonykor, miként minden szentmisében – hiszen minden szentmise egyben karácsony is –, maga Isten látogat el hozzánk.
Ez olyan természetes lenne? Tudatában vagyunk annak, hogy kivel találkozunk? Néha csak jóval a találkozás után döbbenünk rá, hogy milyen kiváló személyiséggel találkoztunk. Az emmauszi tanítványok is csak akkor eszmél-tek fel, amikor a feltámadt Jézus már eltávozott közülük: Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat (Lk 24,32)? De jó volna, ha most, de legalább utólag rádöbbennénk, ki látogatott el hozzánk, mekkora ajándékban részesültünk, amikor hozzánk érkezett, megszólított, sőt magához emelt bennünket? Ismerd fel hát, ó keresztény, nagy méltóságodat!
Add, Urunk, hogy a karácsony a hit és a szeretet ünnepe legyen mindnyájunknak. Szeressük az Igét, aki testté lett, és szeressük egymást is, hiszen az ember csak azóta tudja igazán szeretni az embert, amióta maga az Isten emberré lett.
Amen!
