Újesztendei legenda
Nekünk, magyaroknak a szilveszter nemcsak az óév búcsúztatását jelenti, hanem lehetőséget ad arra is, hogy a világirodalom legnagyobbjai közé sorolt költőnknek, Petőfi Sándornak a születésére emlékezzünk. A régi újságokban lapozva találtam ezt az ő szellemét idéző hangulatos írást, melynek szerzője egy mára elfelejtett aradi költő, újságíró, Fekete Tivadar. A cikk 1922 végén jelent meg, de úgy érzem, sorai ma is aktuálisak.
Megszakadozott az Egek Kárpitja, és az angyalok belefújtak az aranykürtökbe. A csillagos abrosszal terített estéli lakománál összebújtatta fejét Aristophones úr, Dante úr, Shakespeare úr és a többiek.
- 1923 - mondta Shakespeare.
- Új Infernó - súgta Dante.
- Vajon meddig verekszenek még a békák az egerekkel? - kérdezte Aristophanes.
Az aranykürtök egyre zúgtak, harsogtak és ünnepeltek, hirdetvén minden mennybélinek az ezerkilencszázhuszonkettedik év halálát, és friss születését a virgonc újesztendőnek. Ma éjjel az égboltozaton pedig különös jelek gyúltak ki, a Göncöl szekere frissebben csillogott, és a tejúton már egy hete rózsákat hintettek a mennybéli szárnyas szobalányok. A fény csak egyre ömlött, és daloltak az angyalok, amikor is csöndet parancsolt az Úr, és végignézvén az ünneplő asztalok során zengő hangon mondta:
- Petőfi Sándor, jöjjön elébem!
A csillagos abrosszal terített asztaltól fölkelt egy hosszú, gesztenyehajú legény. Két szeme fényesebb a csillagoknál, a termete szikárabb és sudárabb minden égi és földi létezőnél, szíve felett egy orosz kard markolatát viselte kitüntetésül.
- Itt vagyok Úristen!
- Ma száz esztendeje, hogy megszülettél. Szilveszter éjjelén adtalak a világnak és a nemzetednek. S erre az éjszakára újra visszaadlak, mert úgy vagyon írva az égi törvények között, hogy a nagy lelkek, a hősök, százévenként visszajárhatnak. Nagy lélek vagy, eltelt a száz év is, Petőfi Sándornak kijár a szabadságos levél erre az éjszakára.
A költő akkor felült a Göncöl szekérre, és végigrobogott a Tejúton a Föld irányába, hazája felé. (…)
* * *
- Petőfi Sándor honvéd őrnagy alázattal raportra jelentkezik - szólt a költő az Úrhoz a visszatérte után. - Engedd meg, hogy eljajgassam neked a Földet, ahol pacsirták helyett hamisan éneklő csalogányok dalolnak, és próféták helyett demagógok lázítanak. Kifordítád a világ szekerét uram! Amit álmodtam hazugság volt, özvegyek és árvák sírását hallottam odalenn. Meggyalázták a szabadság zászlaját, Uram, a rabszolganépek nem léptek ki együtt a síkra, és az emberek nemcsak meghalni nem tudnak becsülettel, de élni se igen. Engedd meg, Uram, hogy elsírjam a magyar bánatot. Beszekereztem a Kárpátok bérceit, a Tátra magasát, s mindenhol a pusztítást, a nyomort és elnyomást találtam, reszketnek a fák és a bokrok is, Uram, a szabadság zászlaja helyett sötét lobogók lengenek a fejfákon. Miért bünteted fajtámat, Uram?! Koltó felé is elvitt a vágyam, s láttam, a Júliák még mindig hűtlenkednek, s a Zoltánok most is tüdővészben pusztulnak el. Jaj, Úristen, hallod-e, ne küldj le engem többé a Földre, itt akarok maradni Nálad uram! Akkor szállnék le újra az emberekhez, ha bebizonyosodik versemnek igazsága, ha minden homlok felett leng majd a derű, s a szemek tükrében az Élet diadala tündököl, de most 1922-23 fordulóján ráncosak, gyűröttek az arcok, és nagyon borúsak a homlokok.
Az Úr kegyelmesen mosolygott, és mondta: - Akkor még várnod kell, fiam!
A nyurga fiatalember meghajolt, és visszaült a csillagos abrosszal terített asztalhoz Aristophanes és Dante közé. A kürtök harsonáztak, az angyalok énekeltek, az égboltozat alján hajnalodott, 1923 első virradata kelt.
Hölgyeim és uraim! Gondoljuk meg, hét évünk van még az újabb százéves évfordulóig !!! Akkorra vajon kisimulnak a gyűrött arcok?
Piroska István
