82 éve hunyt el Móra Ferenc
Móra Ferenc szegényparaszti családba született: leghíresebb regénye, a Kincskereső kisködmön főhőséhez hasonlóan az ő édesapja, Móra Márton is szűcs volt, míg édesanyja, Juhász Anna kenyérsütő asszonyként dolgozott. A nyomorúságos körülmények ellenére a szülők komoly gondot fordítottak Móra taníttatására, akinek tizenöt évvel idősebb bátyja, István hosszú ideig példaképül szolgált a fiatalember számára. Fivéréhez hasonlóan Ferenc is komoly érdeklődést mutatott az irodalom iránt – Móra István ekkor már verseivel, cikkeivel és színdarabjával ismertnek számított az Alföldön –, és ugyancsak a báty hatásával magyarázható, hogy utóbb az öcs is a tanári hivatást választotta.
Meglepő módon Móra földrajzzal és természettudománnyal foglalkozott a budapesti egyetemen, majd a Vas vármegyében található Felsőlövőn kapott állást, ám alig egy év után otthagyta a katedrát, és Szegedre költözött. A pezsgő szellemi élettel megáldott Tisza-parti városban Mórát a Szegedi Naplónál alkalmazták, majd 1904-ben – Tömörkény István igazgató ajánlására – a városi könyvtár és múzeum is munkát ajánlott számára. A férfi ugyancsak Tömörkénynek köszönhetően jutott el 1907-ben a csókai ásatásra, ahol később megalapozhatta régészi karrierjét: Móra a következő évben egy kolozsvári tanfolyamon elsajátította a szakma fortélyait, így utóbb hét szezonon át kutathatott a mai Szerbia területén fekvő lelőhelyen.
Mindeközben Móra Ferenc írói pályafutásában is gyökeres változás következett be. A kezdetben versekkel jelentkező publicista 1905-ben ismerkedett meg az ifjúsági irodalom akkori legnagyobb alakjával, Pósa Lajossal, akinek invitálására Az Én Ujságom című gyermeklap munkatársa lett. Móra a következő másfél évtizedben több mint ezer írást közölt Pósánál, ez idő alatt pedig kiforrott egyedi stílusa, melyet a maga nemében páratlan mesélőtehetség, gyermeki humor, és eleven, olykor fájdalmasan realisztikus ábrázolásmód jellemzett. A férfi történetei alapját gyakran személyes élményeiből merítette, egyúttal pedig bemutatta azt a nyomorúságos világot, ahonnan érkezett; cikkei, majd sikeres regényei hiteles képet szolgáltattak a korabeli Alföldről, és a bájos-komor külső mögött sok esetben éles kritika fogalmazódott meg a budapesti kormányzattal szemben.
Ez a különleges stílus az évek során olyan remekműveken csiszolódott, mint a török kort felelevenítő A rab ember fiai (1909), a Csilicsali Csalavári Csalavér (1912), a Kincskereső kisködmön (1918), vagy az 1922-ben megjelentetett Dióbél királyfi. Ez idő alatt – 1913-tól – Móra Ferenc főszerkesztői pozícióba emelkedett a Szegedi Naplónál, majd 1917-ben, Tömörkény halálával a Kultúrpalota irányítását is átvette.
Móra elismertségéből eredően a politikai csatározásokból sem maradhatott ki, polgári radikális nézetei folytán pedig a dualizmus idején, majd a Horthy-korszakban is ellenzéki szerepbe került. A férfi már 1914-ben szembeszállt a hatóságokkal, mivel visszautasította, hogy lapjában, a Szegedi Naplóban háborús propagandát folytassanak, a tanácsköztársaság kezdeti időszakában írt – elsősorban a Tisza-parti város berendezkedésére vonatkozó – pozitív hangvételű cikkei azonban az ellenforradalom győzelme után még komolyabb veszélybe sodorták őt.
Móra Ferenc szakértelmét és kiválóságát bizonyítja, hogy ellenzékisége dacára a Horthy-korszakban is megtarthatta igazgatói állását a Kultúrpalotában – a főszerkesztőségről 1919-ben lemondott –, holott véleményét később sem hallgatta el. A Szegedi Napló és a Délmagyarország mellett 1922-től a liberális Világ olvasóinak körében is komoly népszerűségre tett szert, majd az utóbbi lap betiltása után a Magyar Hírlapban publikált. Bár Mórát az 1920-as években már a fővárosban is a legnépszerűbb újságírók között emlegették, haláláig hűséges maradt Szegedhez.
Itt születtek meg pályafutása második szakaszának remekművei, többek között A festő halála (1921), az Ének a búzamezőkről (1927), vagy a történelmi témájú Aranykoporsó (1932); ebben a városban őrizte meg az asztalfiók a Hannibál feltámasztása című regényt, mely kritikus hangvétele miatt csak szerzője halála után két évtizeddel – és már a kommunista diktatúra szája íze szerint cenzúrázva – került kiadásra. Móra írói munkássága mellett az 1920-as évek közepétől újult erővel fogott bele a dél-alföldi régészeti kutatásokba, melyekről összesen 12 dolgozatot jelentetett meg.
Bár rosszindulatú kritikusai gyakran hozzá nem értéssel vádolták meg, Móra Ferenc haláláig több gazdag leletanyaggal rendelkező sírmezőt és számos kunhalmot térképezett fel, valamint behatóan tanulmányozta a nomádok temetkezési szokásait. Alig volt korszak, melyből legalább egy nagyszerű lelet ne kötődött volna a nevéhez. E látszólag kifogyhatatlan energiával rendelkező férfi mindeközben a Kultúrpalota gondját is a szívén viselte, lehetőségeihez mérten igyekezett gyarapítani a múzeum gyűjteményeit – ez az erőfeszítés elsősorban a numizmatika terén hozott szép eredményt –, és saját vagyonát sem sajnálta a köz javára fordítani.
Móra Ferenc hosszú éveken át fáradhatatlannak tűnt, ám teste nem bírta azt a munkatempót, amit diktált: az író törékeny egészségét kikezdte a tüdőbaj, halálát azonban utóbb mégsem ez a gyilkos kór, hanem hasnyálmirigyrák okozta. A férfi 1933-ban Karlovy Varyba vonult kezelésre, majd a műtétet is vállalta, ám 1934 februárjában gyógyíthatatlan betegsége a halálba ragadta őt. Személyében a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója távozott a földi világból, akinek kedves történetei, eleven képei ma is megragadják az olvasó fiatalság fantáziáját.
Tarján M. Tamás
