Zsuzsa néni nem bízza a véletlenre, hogy mit beszélnek róla
Képgaléria
„Tisztelettel és szeretettel megköszönöm a Kormánynak és minden közreműködőnek, hogy tudni szeretnék, hogy hogyan éltük meg hosszú életünket. Kevesebb volt a jó, mint a nehéz.
Szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, így tehát a család is ott dolgozott, amíg a 8 gyermek fel nem nevelkedett (5 leány, és 3 gyerek).
Én 1926-ban születtem. Megtanultam minden munkát, amit betakarításig el kellett végezni. A háború után rossz idők voltak. Többre vágytam, 1948-ban egy rokonom Pesten dolgozott és említette nekem, hogy a várban ásatások folynak, és oda az irodába a beruházóknak kellene telefonos. Elvállaltam a munkát, de a telefonosság mellett az összegyűjtött értékes holmikat egy helyiségbe be kellett zárnom, ez is a feladatom volt. Közben tanultam. Az egyik dolgozó tanár meglátta, hogy a felmérési naplót olvasgatom, megkérdezte, hogy szeretnék-e tanulni? Megörültem a kérdésnek, és igent mondtam. Ezzel el is kezdte diktálni nekem a jó nehéz címeket, szavakat, hogy írjam le. Megállt, csak nézett rám. Ez még becsületére válnék egy pesti diáknak is - mondta. Azonnal telefont ragadott és hívta a tanárt. Másnap már mentem is az Üllői útra, és ott végeztem el a gyors és gépíró tanfolyamot sikeresen.
Nagyon jó munkahelyem volt, de sajnos a család itthon elfogyott. A szüleim 1880 és 1882-es születésűek voltak, és a betegség nem kímélte őket. Sokat sírtam, hogy mi van velük, és hazajöttem. Úgy rendeződött az életem, hogy 1960-ban Kiskunfélegyházán a Ságvári Endre u. 18-ban vettem házat, és a két éves Sándor fiammal beköltöztem azért, hogy itt járjon iskolába.
1965-ben kerültem a vágóhídra, szerencsém volt, mert a gépírásommal én kaptam meg az export feladatokat 1982-es nyugdíjazásomig.”
