Együtt örültek a kitüntetésnek
Képgaléria
Nem könnyű a katonaélet. Aki ezt a hivatást választja, nem mindig dönt szabadon időbeosztásáról, sőt a lakhelyéről sem. Hogyan lehet viselni a házasságot azzal, aki mégis a haza szolgálatát vállalta? Erről faggattuk a kitüntetett Józsi bácsi feleségét, Eszter asszonyt.
- Nagyon együtt kell működni. 1959-ben esküdtünk, 60-ban született meg fiú- gyermekünk, 65-ben pedig a leányunk. A férjem sokszor hónapokig volt hadgyakorlaton. Értekezletekre is gyakran kellett utaznia különböző városokba, és akadémiára is járt. Bizony volt olyan, hogy idehaza disznót vágtunk, ő hazajöhetett pénteken este, szombaton elvégeztük a munkát, vasárnap pedig már el is utazott. Bizony sok éjszakát töltöttem egyedül a két gyermekkel, akkor is, amikor betegek voltak. Abban az időszakban, amikor egy, a lakásunktól három kilométerre lévő varrodában dolgoztam, reggel felültem a bringára, egyik gyerek elől, a másik hátul, és vittem őket óvodába, iskolába. Nem volt könnyű, de soha nem panaszkodtam. Egymás segítésével és szeretettel megoldottunk mindent. Mindig azon törtem magam, hogy az én férjemnek otthona legyen, segítsem abban, amiben ő elindult. Gyerekeinkkel együtt nagy szeretetben éltünk, hivatásos katona lett a fiunk és a lányunk is. Ők is büszkék a papa kitüntetésére, de velünk örül három unokánk Márti, Dóri és Gergő éppúgy, mint dédunokánk Franciska.
Deli József több évtizedes honvédelmi, közösségi munkáját ismerték el a kitüntető címmel. Azt, hogy miként került a honvédség kötelékébe, mi történt vele 1951 óta, azt így összegezte röviden:
- Bevonulásom előtt kineveztek az ebesi állami gazdaság igazgatóhelyettesének. A sorozáskor azt mondták nekem, hogy tiszti iskolára kellene mennem. Dehogy megyek én, hiszen jól érzem magam a munkámban – mondtam én. Végül addig unszoltak, hogy nem sokkal utána a Hűvösvölgyben, a tiszti iskolán találtam magam.
Mikor végeztem, Mórahalmon, egy tanyán kezdtem a szolgálatot. Nem volt könnyű kezdés. Akkoriban nem volt jó viszonyunk Jugoszláviával, és védelmi vonalat építettünk Kübekházától Szentgotthárdig a műszaki alakulattal, ahol én századparancsnok helyettes voltam.
Fél év elteltével a dandártörzsbe kerültem. Akkor felmerült bennem, hogy visszamennék az állami gazdaságba, de nem engedtek. 1956 januárjában el kellett kezdeni a védelmi vonal aknáit felszedni. Ez egy keserves időszak volt. Az érintő- és taposóaknák halálesetet is okoztak, a legjobb szakaszparancsnokom is felrobbant.
Amikor végeztünk a határszakaszon, megkaptam a Haza Szolgálatáért kitüntetés arany fokozatát. Utána Borsod megyébe, Szikszóra kerültem, behívási főtiszt lettem a kiegészítő parancsnokságon. Egy év telt el, és jött az újabb parancs. A hadügyminisztériumba kerültem, ahonnan Jánoshalmára vezényeltek, ahol ezredparancsnok helyettes voltam. Ott 20 esztendőt töltöttem el, utána kerültem Kiskunfélegyházára. Itt szolgáltam 1986 május 1-jéig, nyugállományba vonulásomig.
- Hosszú volt az út idáig, de Deli Józsefet ma már mindenki félegyháziként ismeri.
- Igen, és ez jóleső érzés. Aktív katonaként nekem nagyon jó kapcsolatom volt a várossal, a városvezetéssel. Sok társadalmi munkát végeztem akkor is, amire nyugdíjba vonulásom után még több időt tudtam fordítani. Szervezője vagyok az 1987-ben megszűnt hadosztály évfordulós találkozóinak. Összeszerveztem Békéscsabától Bajáig – az egykori hadosztály területén – működő nyugdíjas klubokat. Bugacon, a BEOSZ megalakulásának 10. évfordulójára rendezett ünnepségünkön több mint 650 vendégünk volt.
Szívemen viseltem és viselem ma is, hogy jöjjön össze (segítve egymást) az a közösség, amely annak idején együtt dolgozott. Ezért dolgozom, amíg csak tehetem, a BEOSZ Dél-Alföldi Régiós Szervezete, és a Petőfi Sándor Bajtársi Egyesület tiszteletbeli elnökeként.
H. S.
