Félegyháziak a világban - Dr. Farkas Gábor - videóval
1944. július 25-én a kiskunfélegyházi szülőotthonban érkezett ebbe a világba Farkas Gábor. Csaknem 72 évvel később, a Jókai és Báthory utca sarkán álló épület előtt idézünk gyermekkori emlékeket a munkásságával, szakmai és emberi magatartásával időközben országos ismertségre és számos rangos elismerésre szert tett építész életéből. Arcán eközben folyamatosan ott bujkál az a nosztalgikus elfogódottságtól fénylő mosoly, amit csak az időtől tisztára mosott gyermekkori emlékek képesek egy felnőttből előcsalni. Elragadtatással figyelem amint az első, homályos emlékkép – vagy nevezhetném inkább szeretetélménynek – felszínre tör.
– Húgom születésekor – aki három évvel fiatalabb nálam – szánkóval húzott édesapám a templomtér felé, miközben mindent nagy hó és nagy csönd borított. Ez az a kép, ami összekötődik nekem az „ide születtem” élményével. Itt, az utca baloldalán állt az a szép szecessziós ház, ami akkoriban a lovas rendőrőrs volt, vele szemben, egy nagy polgárházban laktak a nagyszüleim. Én négy-öt évesen az ablakból figyeltem a járőrözni indulókat.
Innen a Kálváriához kocsikázunk. Az egykori „utcagyerek” most kiérlelt, stílusos eleganciával, sportautóján érkezik a hajdani nyári kalandok helyszínére, aminek emlékképe – így meséli – utat tőr magának mindahányszor, ha „félegyházi hangulatban” van.
– A szomszédos Kálvária utcában laktunk, a stációk közötti nagy üres terület volt a játszóterünk. Jó kis társaság verődött itt össze! Baloldalon volt egy derékig érő tocsogó, ahol teknőkkel csónakáztunk, amott hátul meg sokszor figyeltük a lánctalpasok gyakorlatozását. Strandolni az ártézi kút medencéjéhez jártunk, a Csongrád felé vezető útra meg az eperfa sor termését nassolni. Ott szedtük a selyemhernyó tenyészetnek az eperfa levelet is. Amikor szép álmaim vannak, ezt látom Félegyházáról. Tamási Áron szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Én itt otthon voltam. Most pedig itthon otthon vagyok…
Farkas Gábor mindössze hét éves koráig élt Félegyházán, de később is vissza-visszasodorta az élet. Már építészként a legelső szülővárosához kötődő megbízást a Bács-Kiskun Megyei Tervező Vállalat építészeként kapta, ez volt a 24 tantermes Darvas Általános Iskola. Ide is elkísértük, és az épület láttán örömmel nyugtázta: ma is kellemes látvány a tűzzománccal díszített párkányzat, amit annak idején e díszítőelem építőipari alkalmazásába beleszeretve megvalósított.
Félegyházához kötődő munkái közül a legkedvesebbnek a Hattyúház melletti üzletházat tekinti Farkas Gábor, amit Öveges László – szintén félegyházi születésű – építésszel együtt terveztek. A szebbidőket látott, mostanra sajnos fényét vesztett épület terveibe pedig megálmodói a ráció – ez esetben maga a szakmai tudás – mellett és emóciót is bele tudták csempészni. A végeredményt mindenesetre érdemesnek találták az építészek második legnagyobb elismerésére, a Pro Architectura Díjra. Érzelmi elköteleződésben nem volt hiány a piac megújulási tervének elkészítésekor sem, ami lehetőséget kínált az építésznek a nagyanyjával megélt gyerekkori piaci vásárlások hangulatát megidézni.
Mindezzel együtt a „félegyháziság”, az „alföldiség” Farkas Gábor munkásságának nem csak része, de lényege lett. Ahogy ő megfogalmazza: – Nekem egy olyan emlékcsokrot adott, amire az alföldön való építészeti tevékenységemet rá tudtam építeni.
Így történt ez dacára annak, hogy az egyetemen akkortájt a modernista irányzatot tanították neki is. Azonban a Kiskunsági Nemzeti Park székházának tervezésekor egy életre elköteleződött a népi építészet mellett.
– Mivel a megbízás kikötötte, hogy az építészeti megoldásnak alkalmazkodnia kell a táj népi építészeti hagyományaihoz, belevetettem magam a népi építészeti emlékek tanulmányozásába. Az épületnek nagy sikere volt, hiszen a szakma Ybl-díjjal jutalmazta. Én pedig megmaradtam ezen a vonalon. Az organikus építészet azon válfaját képviselem azóta is, ami az alföldi népi építészetre támaszkodik. Ez számomra nem az anyaghasználatban, hanem a népi építészeti gondolkodásmódnak – amiben szerkezet, funkció és forma szerves egységet alkot – az átörökítéséről szól. Ebben benne van az adott tájhoz való alkalmazkodás úgy, hogy közben megjelenik valamilyen maiság is. Azt az értéktöbbletet, ami egy épületet szerethetővé tesz, én az alföldi építészetből próbáltam meríteni. Ebben pedig nagy támaszom volt, hogy itt nőttem fel, és itt művelhettem a szakmámat.
Így aztán kijelenthetjük: Farkas Gábor munkássága nem lenne ugyanaz a félegyházi gyermekkor nélkül. Nem csoda, hogy az Ybl-díjas és Pro Architektúra-díjas építész munkásságát összefoglaló, Örömvonalak címmel megjelent könyvben is hangsúlyos szerep jutott a szülővárosnak. A tartalmában és külsőségeiben is formabontó kötet születésének történetével, a szerkesztés és a tervezés kulisszatitkaival is megismerkedhetett a félegyházi közönség a Hattyúházban megrendezett, bensőséges hangulatú könyvbemutatón, ahol Borzák Tibor szerkesztő beszélgetett Farkas Gáborral. Örömvonalaknak – derült ki – eredetileg a határidőtől és megrendelői elvárásoktól mentes, saját maga kedvére rajzolt építészeti grafikákat nevezte az alkotó, s mert a szakmai pályafutása alatt született épületek egyenes vonalait is örömmel rajzolta meg, ezt választotta végül az életmű könyv címének is.
– A szakmában eltöltött évtizedek tapasztalatait szerettem volna könyv formájában összegezni. Azt, hogy honnan indultam, hová jutottam, hogy mit hagyok magam után, és hogy ez az épületek formájában megjelenő hagyaték mit jelentenek nekem. De nemcsak épületekről van szó, hanem magáról az „építészségről” is, ami Le Corbusier szerint szellemi magatartás, nem csak szakma dolga.
Márpedig Farkas Gábor szerint ebbe sok minden beleértendő. Például a szakmai és társadalmi közéletben való részvétel, a fiataloknak átadott tudás, és az építészeti kulturáltság növeléséért vállalt misszió. Ő mindezt személyes példáján keresztül hirdeti: 25 évig tanított a Pécsi Tudományegyetemen – a végén már, mint egyetemi tanár – rendszeresen publikált, s máig példát mutat a jövőért vállalt felelősségből. Mondja, magáénak érzi Eötvös Lóránd gondolatát, miszerint „A derék kora követelményeinek tesz eleget, a derekabb a jövőnek is lerakja alapjait.” Szerinte ennek jegyében a művészeti érzékenyítést, az építészeti kulturáltság megalapozását fiatal korban kell elkezdeni, felnőttként jó döntéseket tudjanak hozni. Az Örömvonalak ezt a fajta tevékenységét is reprezentálja, miközben arra a belülről fakadó szakma iránti szeretetre is rámutat, amelyből mindez táplálkozik. Farkas Gábor pedig abban bízik, hogy a „szerelmetes” szakma gyakorlásában eltöltött 50 esztendő mérlegét az utókor ekképpen vonja meg: érdemes volt!
Tóth Timea
