„Gondolatot kívánj, amit meg tudok osztani, amit érdemes megosztani, és amivel segítek másokon”
Szeretem hallgatni Szász Andrást. Úgy szövi a szavakat, olyan ízesen, szenvedélyesen és őszintén, hogy az magával repíti a hallgatót. Most is. Amikor arról kérdezem, hogyan értesült róla, hogy ilyen magas elismerésben részesül, s hogyan élte azt meg. Nem próbál fennkölt lenni, sem illendően visszafogott. Palástolatlan örömmel és gyermekien csillogó szemekkel beszél arról, mennyire lelkesítő az elismerés, hogy mennyire szomjazza azt az alkotó ember.
– Februárban kerestek meg első ízben azzal, hogy küldjek magamról önéletrajzot, majd júliusban ismét. Én addig kíváncsiskodtam, míg megtudtam, hogy valamilyen állami kitüntetésre terjesztenek fel, s bár nem titkolták azt sem, hogy ez még korántsem jelenti azt, hogy meg is kapom, bevallom: belém fészkelte magát a gondolat. Augusztus 8-án kaptam egy levelet a miniszterelnöki hivatal protokoll osztályáról, amiben már arról értesítettek, hogy kitüntetést kapok.
Azt azonban, hogy pontosan mit, csak akkor tudta meg minden kitüntetett, amikor a Pesti Vígadó dísztermében szólították.
– Különleges pillanat lehetett…
– Megszeppenve ültünk a nézőtéren. Drámai másodpercek voltak amikor elhangzott a nevem, és el kellett indulni a színpadra. Miközben minden tekintet rám szegeződött, nem csak a lépteimmel, hanem a lelkemmel is bejártam egy utat. Az életem útját. Megfordult a fejemben az is: vajon tényleg én vagyok erre a legérdemesebb? Hány és hány ember végzi a munkáját becsületesen, és talán többet is adva nálam a közösségnek, a nemzetnek, a hazának. Hányan érdemelnék meg, és mégis én tartozom azok közé a szerencsések közé, akiknek az erőfeszítéseit most elismerik. Torokszorító, meghatottsággal járó érzés volt. És ha ezt mondom, a szavaim nagyon távol állnak attól, amit akkor megéltem. Mert hiába foglalkozom írással, bizonyos érzéseket képtelen vagyok kifejezni. Közhelyek helyett csak annyit mondok: nagyon jól esik. A mai napig nem tudom, kinek köszönhetem a felterjesztést, így ezúton, a nyilvánosság előtt mondok köszönetet ezért a csodaszép élményért!
– Utoljára két évvel ezelőtt hallhattak Szász Andrásról a Félegyházi Közlöny olvasói. Mi történt veled azóta?
– Írok, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsomnak. 40 évesen lettem újságíró. Korábban nem foglalkoztatott az írás, de akkor rákaptam. 2010-ben megkaptam a Pilinszky-díjat, s bár akkor már vagy tíz könyvem megjelenésén voltam túl, nem volt közöttük egyetlen szépirodalom sem. Bár előre egyetlen díj, vagy elismerés sem érvényes – az mindig az adott pillanatig ismer el egy munkásságot – annál inkább hat. Ahogy Tóth Krisztina fogalmazta meg egyszer itt, Félegyházán: a kitüntetés nem jelenti azt, hogy a jövőben mentesülni fogsz a küzdelmektől. Sőt! Talán még jobban meg kell küzdeni minden egyes szóért, mert immár az elismerés is arra ösztönöz, hogy még többet adj önmagadból. Így történt velem is. Úgy éreztem, a Pilinszky-díj szépirodalmi munkásságra kötelez. 2011-ben jelent meg az első novelláskötetem, amit 2014-ben követett a második.
– Most pedig már az első Szász András regényt is a kezemben tarthatom, amivel megajándékoztál.
– 2015-ben készült el a regényem, de nem találtam kiadót. Akkor tudtam meg, hogy a Magyar Írószövetség és a Canon Hungária minden évben pályázatot hirdet, és a legjobbnak tartott műveket térítésmentesen kiadják. Pályáztam, és a könyvem bekerült az első tíz közé. Büszke vagyok Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnökének szavaira, aki szerint „szívbemarkoló, gyönyörű történet”. Mióta kinyomtatták a könyvemet, sorra érkeznek a meghívások könyvtáraktól, és én boldogan találkozom az olvasóimmal. Decemberig be is vagyok táblázva. Közben Boconádi Szabó József ükunokája le szeretné fordíttatni az Egyesült Államokban a könyvet, egy marosvásárhelyi kiadó, a Garabontzia már nyomtatja válogatott novellás kötetemet Határon átfolyó emlékezet címmel, novelláim egyikét pedig beválasztották egy antológiába. Valaki mindezt úgy foglalta össze: ez az esztendő az én évem.
– Hogyan tovább?
– Két évvel ezelőtt elkezdtem egy regényt Cserekert címmel, azt is folytatnám, de már másik regényről is van elképzelésem. Úgy érzem, nem fecsérelhetem el a tálentumot, amivel Isten megajándékozott. Azt akarom, hogy amikor eljön a számvetés ideje, nyugodt szívvel mondhassam: köszönöm az ajándékot, megsokszoroztam, és másokkal is megosztottam.
– Kívánom, hogy tovább folytatódjon a sikerszéria!
– Ne sikert kívánj, én nem arra vágyom! Nem az határozza meg az én emberségemet, hogy milyen elismerést, vagy emlékeket kapok – még ha lelkesít is -, hanem az, hogy minden este nyugodtan tudjam álomra hajtani a fejemet. Azzal a tudattal, hogy sikerült valami szépet adnom az embereknek. Gondolatot kívánj, amit meg tudok osztani, amit érdemes megosztani, és amivel segítek másokon!
Ilyen gondolatokat kívánok hát tiszta szívből Szász Andrásnak. S még mielőtt felmerülne az olvasóban: vajon megkérdeztem-e véleményét a visszaadott állami kitüntetésekről, sietek leszögezni: nem tettem. Inkább figyeltem az örömét, s vele együtt örültem. Most pedig ízlelgetem Félbemaradt mondat című könyvének ajánlását, aminek első lapjára ezt jegyezte fel nekem: „Akiknek hivatásuk van, különböznek a többi embertől. Több a vesztenivalójuk”. Köszönöm András!
Tóth Timea
