Staféta – Aki Lenint is megfestette
Képgaléria
A félegyházi alkotó szobrásznak készült, kirakatrendező lett. Az alkotás öröme és egy asszony iránti mély szerelme kísérte végig az életét, amit a festészet foglalt keretbe. Kedvenc témája az alföldi táj. Szenvedélye a szépség keresése és megörökítése.
– Tanyán születtem, a Csólyosi úti belső iskolába jártam, osztatlan osztályba. Ott tanított későbbi apósom is. Hatodikos voltam, majdani feleségem pedig negyedikes, amikor az emlékkönyvem utolsó lapjára azt írta: ide csak annak szabad írni, aki a Bandit legjobban szereti. Nem csoda, hogy amikor gimnazista koromban elérkezettnek láttam az időt az udvarlásra, ő jutott eszembe. Nem is volt más asszony az életemben. Három éve veszítettem el – kezdi a múltidézést Rádi András.
– Mindenki dicsérte a rajzaimat, persze, hogy egyre szívesebben fogtam ceruzát, ecsetet. Már általános iskolában is minden kiállításon szerepeltek a munkáim. Dicséretből és sikerélményből építkeztem, legfőbb ihletőm pedig a természet közelsége volt. Érdeklődő, nyitott családban nőttem fel, szüleim hagyták, hogy kövessem az alkotóvágy diktálta utat. Édesapámtól rengeteget tanultam, akinek parasztember léttére a háború előtt már detektoros rádiója volt, és szinte mindenhez értett. Lovakat patkolt, mi meg ott játszottunk körülötte a testvéreimmel: öten fiúk. Édesanyám minden pünkösdkor hófehérre meszelte a falat, kicsi kék lábazattal. Egy alkalommal előhagyta a festéket, mire észbekapott, én korongecsettel kékre javítottam a gondos munkát. Ez volt talán az első találkozásom a festéssel.
A gimnáziumban közepes tanuló voltam, de Horváth Sanyi bácsi, a rajztanárom sokat foglalkozott velem. Minden nap ott voltam a szakkörében. Ő mondta: a Te vénádban szobrász vér folyik! És igaza volt. Bár szobrász nem lett belőlem, ma is megsimogatok minden szobrot. Későbbi apósom is a továbbtanulásra inspirált. Ki tudja hány Rákosi, Sztálin és Lenin portrét festettem abban az időben, az egyik Lenin kép most is itt van a műteremben, a rendszerváltás után adták vissza, amikor végleg lekerült az iroda faláról. Sok csínytevés is összekötődött a rajztudásommal. Miután végeztem a Móra gimiben, nem jutottam be a képzőművészetire, így katona lettem Zalaegerszegen. A honvédségnél is kamatoztatni tudtam a képességeimet: képzőművészeti szakkört vezettem, festettem, és két hősi halott mellszobrát is megformáztam. Erről igazolást is kaptam 1959-ben, ami besegíthetett volna a főiskolára. Végül mégsem mentem Budapestre, Félegyházán tartott a szerelem. Az Állami Áruházban helyezkedtem el grafikus-kirakatrendezőként.
Szobrász nem lettem, de a festés mindig az életem része maradt. Kedvenc témám az alföldi tanyavilág. Minden nap bejövök a műterembe mintha dolgozni mennék, és vászonra vetem azt, ami éppen foglalkoztat, vagy ami a belső látásomból képpé formálódik. Minden munkám egy történet, az életem egy epizódja. Valaki egyszer azt mondta: én nem lefestem a tájat, hanem megfestem. Azt hiszem, igaza volt. Nem leltár szerint dolgozom, hanem nyitott szemmel és nyitott szívvel, rácsodálkozva a világra. Hálás vagyok a sorsnak, hogy erre még mindig képes vagyok. Most is, amikor reggelente végigjövök a Kossuth utcán, úgy fedezem fel a varázslatos őszi reggel színeit és fényeit, mintha sosem láttam volna még. Egész életemben a szépséget kerestem, és boldoggá tesz, hogy képes vagyok meglátni.
Rádi András Kiss Lászlónak adja át a stafétát, akit a már-már feledésbe merült címfestő szakma kulisszatitkairól kérdezünk.
Tóth Timea
Fotó: Hájas Sándor
