Kitüntették a nyelvőrző, személyiségformáló pedagógust
A tanárnő 1973-ban kezdte munkáját a Móra Ferenc Gimnáziumban. Magyartanárként az anyanyelv ápolását mindig fontosnak tartotta. Ezért a gimnáziumban 1986-ban megalapította az első „Beszélni nehéz” diákkört. Közössége 1987-ben már a legjobbaknak odaítélt Kazinczy-jutalomban részesült. A Szókratész-program keretében diákjaival többször is külföldi tanulmányútra utazhattak. E program keretében egy kiadványt is készítettek, amellyel Kiskunfélegyházát népszerűsítették európai diáktársaik körében.
Borbélyné Katikával a kitüntetés apropóján beszélgetve kiderült, hogy kisgyermek kora óta pedagógus akart lenni. Kedvenc babáival játszva is mindig a tanítónő szerepét vette magára. Törekvését a későbbiekben megerősítette, hogy alsó tagozatosként volt egy gimnáziumi német szakos tanár, Kürti János, aki akkor még nem tanította, de iskolába menet nagyon sokszor találkoztak. Sétáikon beszélgettek, fecsegtek mindenről. Ezek a diskurzusok már konkrétabbá tették elképzeléseit. Megfogalmazta: némettanár leszek. Így is történt. Igaz a német mellett felvette a magyar szakot is, amely szintén sikereket hozott pedagógusi pályafutása során.
- A kitüntetés bizonyítja, hogy a gyermekkori álom megvalósítása sikerült. De a tervek megvalósításához szükség van a pedagógus közösség, és ami még ennél is fontosabb, a gyermekek megnyerésére. Mennyire volt ez könnyű a kezdetekben, és miként alakul napjainkban?
- Ha visszaemlékszem az egyik osztályomra, az egyik szülő azt monta: ő mindig azt látta bennem, hogy gyermekeiknek nemcsak oktatója, hanem barátja, barátnője is vagyok. És tényleg. Végiggondolva én mindig köztük voltam, mint egy tyúkanyó, jöttek hozzám, meséltek nekem. Amikor pedig elkezdődött ez a diákköri dolog, az nagyon sok pluszt adott. Szinte családként működünk. Amikor versenyre készülünk, akkor nem úgy van, hogy hetente kétszer találkozunk a gimnáziumban, hanem felkeresnek a lakásomon is. Itt készülünk fel, ha úgy adódik, akkor akár este kilenckor is. De bármikor bizalommal keresnek magánéleti, szerelmi gondjaikkal is. Ez már több mint egy átlagos tanár-diák kapcsolat.
- Naponta megfogalmazódik, hogy szegényesedik a nyelvhasználat, szűkül a szókincs, terjed a trágárság. Szinte hihetetlen, hogy az anyanyelv ápolására, a versenyekre mégis szívesen jelentkeznek a tanulók.
- Pedig igen! Nagyon is. Amit mi beszélünk diákkörön, hogy hogyan kell szépen beszélni, miként kell mondatot alkotni, hogyan kell hangsúlyozni, azok visszaköszönnek a mindennapokban is. Amikor meghallgatnak egy hírt, tudósítást a rádióban, vagy televízióban, azonnal elemzik. Helyes-e a fogalmazás, jó helyen voltak a hangsúlyok? De (talán éppen ezért), szívesen vállalkoznak előadásokra, színpadi produkciók bemutatására is.
Az is érdekes volt, hogy egy diáknyelvi szótár elkészítésébe is belekezdhettünk. A diákok feladata az volt, hogy mindenki gyűjtsön össze tíz olyan szót, amit a diákság használ az iskolai élettel kapcsolatosan. Nem tízzel, több százzal jelentkeztek néhány nap múlva! Ebben volt érdekes és pajzán egyaránt. Ekkor jelent meg az Édes Anyanyelvünk c. lapban a „Hogyan beszél az ifjúság” című pályázat. Erre, a gyerekekkel közösen, megírtuk kiskunfélegyháza 150 oldalas diákszótárát, amellyel az országos második helyet érdemeltük ki, ráadásul egy könyvben is megjelent a munkánk.
- Ebben a felgyorsult internetes, sms-es világban, amikor a szavak megrövidülnek, átalakulnak, jelképessé válnak, hogyan kell kezelni a nyelvhelyesség megőrzését?
- Ezt úgy lehet kezelni, hogy van ennek az sms szóvilágnak is szókincse, szépsége, csak vigyázni kell, hogy mikor, melyiket használjuk. Nem szabad a kettőt összetéveszteni. A tanítványainknak tudniuk kell, hogy amikor meg kell nyilatkozniuk, akkor azt az igazi, szép magyar nyelven kell tenniük.
H. S.
