Közélet 2014. június 17. 13:09

Ez egy olyan hivatás, amiben egy kicsit a színészet is benne van

Ez egy olyan hivatás, amiben egy kicsit a színészet is benne van
Apáczai Csere János-díjjal tüntették ki dr. Horváth Gábort. A Constantinum Nevelési-Oktatási Intézmény tanára május 30-án Budapesten, az ELTE dísztermében vette át az elismerő oklevelet és plakettet Balogh Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől és Hoffman Rózsa oktatásért felelős államtitkártól. A rangos kitüntetést minden évben azoknak adományozzák, akik kiemelkedő oktatási-nevelési tevékenységet, illetve az oktatást segítő tudományos munkát végeztek.

Horváth Gábor Kecelen született 1973-ban. Az általános iskolát is ott végezte, majd Kecskeméten a Piarista Gimnáziumban érettségizett. A történelmi és teológiai egyetemi diplomáit Szegeden, illetve Budapesten védte meg. Ezt követően egy ösztöndíjnak köszönhetően Rómában folytatott egyháztörténelmi tanulmányokat. Az olasz fővárosban doktorált egyháztörténelemből. 2005-ben tért haza Magyarországra és kezdett el főállásban tanítani a Constantinum Nevelési-Oktatási Intézményben. 2007-től három évig az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark igazgatói posztját is betöltötte. Ezt követően meghívták tanítani Szegedre, a Gál Ferenc Főiskolára. A Constantinumtól azonban soha nem vált el. A mai napig tanítja a középiskolásokat másodállásban.

- Mi a ragaszkodás oka a Constantinumhoz?

- Én már középiskolás koromban pedagógus akartam lenni. Felmerült bennem az is, hogy piarista leszek, ugyanis az egy olyan szerzetes rend, amely a tanításra teszi a hangsúlyt. Végül így alakult a sorsom. Én vallom, hogy a Constantinumban váltam tanárrá, és ezért a ragaszkodás.

- Ez formálta a pedagógiai alapelveit is?

- Igen. Sokszor a gyerekek segítségével jutottam olyan gondolatokhoz, amelyek bennem voltak ugyan, csak nem aszerint cselekedtem. Gyakran tapasztaltam, hogy sok tanár a múltban él. Sokszor hangoztatják, hogy „bezzeg az én időmben”. Felemlegetik, hogy akkor milyen szigor volt. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akiktől nagyon féltem. Véleményem szerint ők nem biztos, hogy formáltak, inkább deformáltak bennünket. Történelemtanár vagyok és tudom, hogy a „bezzeg az én időmben” szemlélet már a sumer írásokban is megjelenik, és hozzátartozik az emberiség történetéhez. A generációk közötti különbség hozza elő. No, ez az, amin oldani kell. A jelenben él az ember, és azért végzi a munkáját, hogy a jövőt formálja. Vallom, hogy nem elég mondani, hogy szeretem a diákokat, a gyerekeknek érezni kell hogy szeretik őket. Ez a legfontosabb. Nem szabad, hogy a diákokban kialakuljon a kép, hogy csupán kettesre, vagy hármasra képesek. Azt érezzék, hogy lehetséges a jobb teljesítmény. Segítsük hozzá őket, hogy ez megvalósuljon. Mindig úgy próbálok bemenni az órára, mintha egy új lapot indítanánk. A személyes kapcsolatokat is fenn kell tartani. Ha valami problémát érzékelek, azonnal megbeszélem négyszemközt. Nem hordozzuk magunkban a feszültséget. Engem is felemel ez a dolog ,és a gyerekekben sem alakul ki az az érzés, hogy természetes az, ha a tanár és diák között konfliktus létezik. Akkor érzem, hogy jól kezdem el a munkámat csinálni, amikor a gyerekek már megkeresnek a személyes problémáikkal is.

- Magasan a léc, hogyan lehet  teljesíteni az elveket?

- Ez egy olyan hivatás, amiben azért a színészet is benne van. Az embernek időnként alakítania kell. Nem elég csak annyit tenni, hogy felkészülten elmondom az anyagot. Az kevés. Ezért szoktam az órákat úgy tartani, hogy nem kizárólag a tananyagról beszélek. Kilépünk az adott témából hátra és előre, majd az aktuális dolgok is előjönnek. Fontos, hogy lássák a kapcsolódási pontokat. Úgy kell feldolgozni mindent, hogy a gyerekek gondolatvilágához, mindennapjaikhoz is kapcsolódjon.

- Az Apáczai Csere János- díjat a kiemelkedő oktatási, nevelési munkáért, illetve a pedagógiai gyakorlatot segítő tudományos tevékenységért adományozzák. Ezek szerint ön kutatással, tudományos munkával is foglalkozik.

- Természetesen, hiszen a felsőoktatásban az elvárások közé tartozik. Több témával is foglalkozom. Feldolgoztam a pálos rend XIV. század végi, XV. század eleji történetét. A rendnek a török háborúk előtti nagy felvirágzását. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban megérintett az Anonimus- kérdés. Engem is foglalkoztat, hogy ki az a személy. Ezt a témát a római tanulmányaimmal össze is tudom kapcsolni. A harmadik terület a kutatási témáim közül- ami nagyon megérintett, a főiskolám környezetéből-, a Dóm térből adódik. Ez egy nagyon speciális emlék a huszadik századi Magyarországon. Megfogalmazódott bennem, hogy nekem konkrét véleményt kell alkotnom arról, hogy ez az épület hogyan és miért jött létre. Az elmúlt évi levéltári kutatásaim ennek feltárására irányulnak. Kutatási tapasztalataim alapján állítom, hogy a dóm koronázási templomnak épült. Ennek bizonyítása, történelmi-, társadalmi hátterének összegzése a feladatom.

- Nem lehet könnyű dolog a tanítás és a kutatómunka párhuzamos végzése.

- Valóban nem is az. Sokszor érzem, hogy szükség lenne a kutatómunkára még több időt fordítani. De a tanítást nagyon szeretem, éppen ezért nem is szeretném feladni.

H. S:

Kövessen minket a Facebookon is!