A töltött káposzta és a rendőri intézkedés
Ezer meg egy elvárás, amit nem mások, hanem mi magunk támasztunk, garantáltan csalódottá és ronggyá fáradttá téve magunkat. Hogy aztán a Szenteste röppenő pillanatai után kapva ismét azt kérdezzük magunktól: hát ennyi volt?
Mindezt magam is éppen így teszem. S hogy ez mennyire nincs így jól, arra a keddi piacnapon nyílt fel a szemem, amikor két számomra halaszthatatlannak ítélt teendő között elugrottam kedvenc savanyúságos bácsimhoz. Muszáj, hogy tőle vigyem az alapanyagot, mert édesanyám ránézésre megmondja a színéről, ha máshonnan való. A perceim ki voltak számolva, így a rövid utat kocsival tettem meg. És hibáztam. A rend félegyházi őrei szerint komoly közlekedési vétséget követtem el, amit én – lelkem rajta – észre sem vettem. Ez persze nem ment fel a felelősség alól.
A forgalmas piactér mellett utol is ért a törvény keze: a két fiatal rendőr igazoltatott, és fejemre olvasva vétkemet, komoly bírság kiszabását helyezve kilátásba. Nem álltam ellen, belenyugodtam, hogy az ajándékokat idén elviszi a töltöttkáposzta. Már éreztem a számban a megkeseredett falatot. Együtt várakoztunk a rend szigorú őreivel, míg kollégájuk a helyszínre érkezett a szondával, amit a piacnapi forgatagában szégyenkezve fújtam a bámészkodókkal teli parkolóban. Közben az egyenruhába öltözött két fiatal fiú hivatalból szigorú arca egyre enyhült. Szinte láttam, amit fejükben megjelenik édesanyjuk, aki talán éppen most rohan a piacra 60 forintos tojást venni, mert a legjobbat akarja az ünnepi asztalra tenni. A „nagyon szigorú” szóbeli figyelmeztetést már ezzel a pillantással olvasták a fejemre.
Sok mindent kaptam ettől a pillanattól. Többek között az érzést, hogy mennyire jó, felszabadító és ugyanakkor felelősségteljes megélni a megbocsátást. Talán teszek is belőle a karácsonyfa alá egy jó nagy adaggal. Kezdhetném mindjárt magammal, megbocsátva, hogy idén talán nem lesznek tökéletesek az ünnep külsőségei, de felszabadulok saját elvárásaim súlya alól. Egy valamiből viszont nem engedek: töltött káposztának lennie kell. A két félegyházi rendőr is eszembe jut majd róla az ünnepi asztalnál, akik megmutatták, hogy a karácsony szelleme ott él a lelkünkben. És ha megérint, még az egyenruha alatt dobogó szívet is megenyhíti.
Tóth Timea
