Beszédmódok között – az erdélyi magyar színház történetei
Képgaléria
Rendhagyó műhelykonferencián vehettem részt. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának Előcsarnokában régi vágy teljesült e kerekteremi tanácskozás megszervezésével, Lázok János, Ungváriné Zrínyi Ildikó, Albert Mária – fő patrónusként pedig az intézmény vezetője, Balási András aktív részvételével. A találkozó apropóját a tavasszal megjelent A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei II. kötete adta az Uart Press Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadásában, amely intézmény azonos a könyv címében szereplővel… A könyvet Lázok János és Ungváriné Zrínyi Ildikó szerkesztette.
A meghívottak színházzal foglalatoskodó, azt művelő, tanító, róla író emberek, határon innen és túl. Meghívott moderátorok és előadók, úgymint dr. Gajdó Tamás és dr. Szabó Attila, az OSzMI részéről (Budapest), Lázok János, Ungváriné Zrínyi Ildikó, Albert Mária az MME oktatói (Marosvásárhely), Kricsfalusi Beatrix a debreceni egyetem részéről, Bartha Katalin Ágnes, (Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Kar – Kolozsvár), Bíró Árpád Levente, (a Szigligeti Ede Színház és Bábszínház – Nagyvárad), Bodó Márta (Kolozsvár), Piroska Katalin és Piroska István tanárok, kutatók (Kiskunfélegyháza), Kozsik Ildikó, Fülöp Lóránd, Boros Kinga, Gál Boglárka Marosvásárhelyről, Köllő Kata (Kolozsvár), Kovács Emőke (Budapest), Székely Szabó Zoltán (Marosvásárhely), Nászta Katalin (Zalaegerszeg) részvételével izgalmas, a helyszínen alakuló és formát öltő találkozói megbeszélés első lépéseinek részesei lehettünk.
A téma és az összefüggések lebontása annyira szerteágazó és mindent átölelő feladatot rótt a résztvevőkre, hogy mindenképpen folytatást igényel.
A délelőtt 10 órától esti fél 7-ig tartó eseménynek csak az esti Mihai Viteazul, Székely Csaba-színdarab bemutatója vetett véget, amire a résztvevők meghívást kaptak. A szervezők nem kevesebbre vállalkoztak, mint az elmúlt majdnem fél évszázad színháztörténeti kutatásainak valamelyes számbavételére, a munkák bemutatására, a módszerek, gyakorlatok megvitatására. A konferencia az apropót adó művel, a Színművészeti Intézmény történetével indított, a tanulmányok begyűjtésének, feldolgozásának lehetőségeiről, eddigi gyakorlatáról, az intézményi struktúrákról, változásairól, korszakairól, előadásokról, tanárokról, művészekről szóló személyes élmények, visszaemlékezések szolgáltatták a résztvevők számára a tulajdonképpeni vitaanyagot. A bemutatott művek megszületésének körülményeiről autentikus információkat kaptunk az előadók részéről.
Gajdó Tamás moderálásában került sor az első, címadó kiadvány bemutatására, aki a szakma keretében a színháztörténet kutatásának doktora is. Örömmel hallgattuk, mint kapcsolódik immár egybe a határon inneni és túli intézmények sorsa és útjaik hogyan szövődnek össze. A nagy és kistestvéri viszony eltűnőben, a különbözőségek nem rangsorolást, csupán helymeghatározást jelentenek, kivált a jelen egymáshoz forduló sodrásában. Ebbe a kutatásba, a jelen lehetőségeivel már sokkal barátibb kapcsolatban, értőbben, bátrabban operáló fiatalok szemnyitogató előadásokat tartottak, mint Bartha Katalin Ágnes, a Prielle Kornélia életművének kutatása közben szerzett, vagy Fülöp Lóránd a legfrissebb informatikai lehetőségek ismereteit, tapasztalatait osztva meg velünk. Szabó Attila pedig a fiatalság minden lendületével, lelkesedésével szemléletes prezentációval ismertetett meg az adatok precíz megőrzési lehetőségeivel, buktatóival. Külön figyelmet keltett a nagyváradi Bíró Árpád Levente felvetett kérdése a fotók, plakátok eredetének felkutatási folyamatában szerzett akadályokról. Schneider Tibor a televíziós felvételekkel összefüggő gondokat, eredményeket és lehetőségeket mutatta be. Kétségkívül a jelenlevők szívügye a magyar és ezen belül kivált az erdélyi magyar színjátszás minden módon való megörökítése.
Összefoglaló könyvükkel a konferencia i-jére a pontot Piroska Katalin és Piroska István tették, két immár nyugdíjas, de igencsak friss szellemű tanárember, akik az aradi színház múltjának feltérképezésével vállalkoztak egy fehér folt eltüntetésére a magyar színháztörténetben, több mint ezer oldalas, kétkötetes munkájukkal (Az aradi magyar színjátszás 130 éve 1818-1948 – Irodalmi Jelen Kiadó). Ennek bemutatása már Budapesten is megtörtént. A szintézis több évtizedes, valódi kutatói tehetséget és kitartást kívánt, aminek maximálisan eleget tettek, példát mutatva mindazoknak, akik szakmán kívülről érkezve kezdenek ilyen munkába. Szellemi frissességük bizonyítéka, hogy bár szinte utolsónak került rájuk sor – a témák besoroltsága alapján, nem fáradtak el kivárni és magas színvonalon prezentálni tapasztalataikat.
Ungváriné Zrínyi Ildikó, Kricsfalusi Beatrix (Média- és kultúratudomány – Kézikönyv; szerkesztők Kricsfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Tamás Ábel) valódi egyetemi óra hangulatával ajándékoztak meg bennünket, a Tudásközvetítés múlt és jelen között; Támpontok a színház és a színháztudomány archeológiájához és a Médiumok összefonódása, közvetítettség és felügyelet témájú előadásukkal.
Albert Mária (Élő beszéd és rögzítés), Köllő Kata (Emlékezet és személyes narratívák), Kovács Emőke, Gál Boglárka a színészi alakítás, a mediális érzékhálók, a befogadás lehetőségeiről szóló előadásukkal gazdagították a konferencia anyagát.
Öröm volt számomra Boros Kinga részvétele is, aki betegség miatt nem tudott hozzászólni, szó szerint elment a hangja. Évek óta a színháztörténeti kutatások szorgalmazója, és a konferencia kigondolóinak, segítőinek egyike.
A munka folytatódik, a kapcsolati háló szélesedik. A találkozó egymás munkáihoz lendületet ad, jó reménységet a jövőre vonatkozólag. A változásokat megörökítendő, születőben vannak az adatrögzítés, adattárolás legújabb formái, megoldásai. Nagy szükség van erre, mert jócskán akadozik az információ, a nyomtatott, a kiadott művek nem jutnak el az illetékesekhez megfelelő példányszámban, de még hírként is nehezen. Szükség van a személyes találkozásokra, egymás közvetlenebb támogatására, hogy ami szétszóródna, az maradéktalanul összegyűljön, és mindenki számára elérhető, biztos helyen tárolt változatban hozzáférhető lehessen.
A változások nem jelentenek feltétlenül értékvesztést, ez a találkozó újból megerősítette: akár fiatal, akár korosabb az ember, munkája iránt érzett szeretete és felelősségérzete megtermékenyíti a másikat, aki elfáradt, netán a feladás gondolatával küszködik. A színháznak, a színészoktatásnak élni, az emlékezetnek őrizni kell, és ehhez nem szükséges egyéb helyes és kitartó szeretni tudásnál.
Az emlékezet, ahogy Balási András megjegyezte, erősen romlik, az idő múlásával egyre megbízhatatlanabbá válik, s az élmények átszínezik, sokszor át is alakul a legjobb indulat és akarat ellenére. Tegyünk érte, hogy minél kevesebb pontatlanság maradjon utánunk – teszem hozzá szerényítetten, miután élőben igazíttattam helyre saját mulasztásom okán.
Szabó Zoltán színészkollegám, mint kései meghívott, de annál avatottabb és serényebb tollú emlékeztető mutatta be pár szóban azt a munkát, amiben korosztályomat kérdezte és vonultatta fel életük három szakaszában. A múlt rendszer alatt nyögve, közvetlenül a változások és elvándorlások után, majd a már szabadon választott életformák eredményeiről… Beszédes kis kötet született belőle (Székely Szabó Zoltán: Egy nemzedék három felvonásban – 2012, Kriterion Kiadó).
A konferencia sokunknak – így számomra is – sokrétű munkára szóló felhívást intézett a múltunk jövőnek való megőrzése végett.
Nászta Katalin
