Minden háború értelmetlen, nem más, csupán egy népirtás
Képgaléria
A laktanya előtti megemlékezésen Tóth Csaba, a Constantinum történelem szakos tanára idézte fel a Don-kanyarban történt tragikus eseményeket nagyapja elbeszélése alapján:
„A moszkvai vereséget követően a német hadvezetés a csatlós államok fokozottabb részvételét határozta el. Kierőszakolták, hogy 1942-ben 200 000 főből álló magyar hadsereg menjen a frontra. A fronton a rosszul felfegyverkezett 2. magyar hadsereg a Sztálingrád felé előretörő német hadsereg bal szárnyán helyezkedett el és a Don-kanyart védte. A Sztálingrádnál induló hatalmas szovjet ellentámadást a magyar hadsereg kemény ellenállással sem tudta felfogni. Hatalmas veszteségeket szenvedett és a felbomlás szélére került (1943. január- február).” (tankönyvi szöveg)
Összesen hat sor, amit a történelemtankönyv normál szövegtípusban megjelenít felmenőink eme tragédiájával kapcsolatban. Aki az esemény iránt jobban érdeklődik az apró betűs szövegben tovább olvashatja, hogy a magyarok csak részben kapták meg a nekik ígért modern fegyvereket, olvashatunk még az elhelyezkedő frontszakaszról, arról hogy a főparancsnok, Jány Gusztáv megtiltotta az időszerű visszavonulást, és ami a legfontosabb: a németek a magyar hadsereg védekezését használták fel visszavonulásuk fedezésére.
A Don folyónál történt események a mai fiataloknak már a történelem része. Legtöbben közülük eme sorok által és a tankönyvben szereplő, hadifoglyokról készült pillanatkép révén nyerhetnek bepillantást déd- vagy ükapáik szenvedéstörténetébe. Egyre kevesebb az olyan gyerek, aki a hozzátartozóinak köszönhetően családi körben hallott volna felmenői II. világháborús szerepvállalásáról.
Sajnos nekem sem volt szerencsém a háború keleti frontját megjárt nagyapámmal beszélgetni erről. A most következő történeteit gyermekei: apám és keresztapám beszámolói révén jegyeztem le. Ezeket fogom most önökkel megosztani.
Nagyapám, Tóth György akkori honvéd mindössze 20 évesen került ki a keleti frontra, majd annak sodrásában jutott el a Don-kanyar térségébe. Nőtlen volt és két éves kiképzést követően mozgósították. Megjárta a Brjanszki erdőt. Itt az ellenség össztűzében alakulatával együtt egy mocsaras térségbe szorult be. A terepet ismerő német hadnagy magyar nyelven közölte velük, hogy az ingoványos területen csak kúszva tudnak tovább haladni. Ne szaladjon át senki sem ezen a szakaszon, mert rögtön el fogja nyelni a láp. Az aknák és az egyéb lövedékek folyamatosan a közelükbe csapódtak be, s mire a szovjetek hangját a közelben is lehetett hallani, többen bajtársai közül önuralmukat feladva nem bírták a lassú mozgást. A nagyapám nem egyszer hallotta bajtársai segélykiáltását, de odatekintve már csak egy kezet láthatott, melyet elnyelt a mocsár feneketlen gyomra.
Eme epizódot kivéve, a németeket gőgös katonáknak látta. Elmondása szerint volt olyan alkalom hogy inkább kimentek átmenetileg fagyoskodni, mert a magyarokkal nem voltak hajlandóak egy pajtában elszállásoltatni magukat. Ugyanakkor képzettebbnek is gondolta őket, mert rögtön tudták pótolni a megsebesült vagy meghalt tehergépkocsi vezetőjüket. A magyaroknál, ha a sofőr bármilyen okból nem volt képes ellátni a feladatát, a többi katona kénytelen volt a teherautót hátrahagyva gyalogolni.
A Don-kanyart megjárta, itt a csontig hatoló hidegre panaszkodott. Az ellátmány borzalmas volt, meleg ruhában, élelmiszerben egyaránt nélkülöztek. Nagyapámnak hamar tudomásul kellett vennie a tankönyvekben leírt tényt: a németek élő pajzsként használják fel alakulatát, melynek tagjai egyre inkább fogyatkoztak.
Viszont neki sikerült kitörnie, számára a háború a Kárpátok vonulatai mellett található Volócz térségében fejeződött be. Csapatszállító kocsiját aknatalálat érte és egy, a bal lábába becsapódott repesz súlyosan megsebesítette. Visszavonuló társai a segélynyújtó helyen hagyták magára, ott esett szovjet hadifogságba.
A hadifogság borzalmai embert próbáló kihívások elé állították. Mihelyt sérüléséből részben fel tudott gyógyulni gyalogmenetben terelték társaival téli időben a fogva tartói. Nagypapa elmesélte, hogy nemegyszer a hegyekből érkező farkasfalkák kísérték útjukat, az őrök fegyvereiket használva tudták csak elzavarni őket. Az vadállatok részéről megérte a próbálkozás. A visszaemlékezés szerint a lemaradó fogolytársakat a szovjet őrök magukra hagyták, a legyengült így védekezni sem tudó emberektől még a kegyelemgolyót is sajnálták. A zord időjárás és a farkasok éhsége hamar végzett a szerencsétlenekkel.
A fogolytáborban rengetegen zsúfolódtak össze, viszont el voltak szeparálva a különböző nemzetek. A szovjetek figyelembe vették, hogy a csatlósok (így a magyarok is) a német politika kényszere miatt csatlakoztak a háborúhoz. Ezért ők heti kétszer kaptak vizet, a németek pedig csak egyszer, természetesen több órás sorban állást követően. Mivel csak egy kerítés választotta el ezeket a foglyokat, ezért a németek szeme előtt történt a magyaroknak történő vízosztás. Egy alkalommal egy német katona könyörögve ordította, hogy „Wasser Wasser” vagyis vizet, vizet és átdobott nagyapámnak egy órát a kulacs vízért cserébe. A víz átjuttatása természetesen kiváltotta az őrök rosszindulatát. Az esővíz felfogása, vagy a lábnyomokból való ivás a foglyok mindennapos életéhez tartozott.
Történt, hogy egy, a táborba érkező szovjet tiszt utasítására nagyapámat kiválasztották, és társaival együtt leküldték egy pincébe. Nagyapám élete maga előtt lepörgött, azt gondolta, hogy ki fogják végezni. Nagy örömmel fogadta, hogy csupán a táborba hozott halat kellett neki lesózni. Ezt a nyershalat, - melyek közül még néhány mozgott - fogyasztották. Nem volt mit enni.
Hogy mennyi időt töltött hadifogságban, nem tudni. Vonattal hozták át Magyarországra és már a hazai fogolytáborban kapott egy igazolást arról, hogy hazamehet. Tóth György honvéd frontot járt emberként került a lajstromba. Mikor otthona előtt megjelent, a saját testvére nem ismerte fel.
Apámékat kérdeztem, hogy papám ölt-e embert. Ezt ők sem tudták megmondani. Arra viszont emlékeznek, hogy anno gyerekként rákérdeztek: hogyan érezte nagyapám magát annyi halott között. A válasz rövid volt: nem volt idő velük törődni, menni kellett. Nagyapám elég szűkszavúan nyilatkozott a háborúról. Valószínűleg félt attól, hogy a gyerekek elmondják az iskolában mindazt, amit a családi asztalnál hallottak. Az akkori belpolitikai helyzetet ismerve ez érthető. Apám látta azt a heget, melyet apja szerzett a háború idején. Már felnőttek voltak, mikor nagypapa megmutatta nekik a hadifogolytáborban kapott órát is a rajtalévő horogkereszttel. Viszont ez a holmi, a többi katonaereklyével eltűnt. Apám a mai napig sem tudja mi is történt velük, hol lehetnek.
Egy dolog biztos: nagyapámat én már nem ismerhettem meg. Születésem előtt meghalt. Vele együtt sírjába kerültek azok az emlékek is, melyek újra felidézhették volna a Don-kanyarban történt eseményeket az ifjabb nemzedék előtt.
Személye hősként él emlékeimben. Nem azért mert a frontra rendelték és ott harcolt. Ez nem az ő háborúja volt. Egyszerű emberként nem is érthette mit jelent a nácizmus vagy a nyilasok által eltorzított hungarista ideológia. A kommunizmussal pedig akkor szembesült, amikor az ötvenes években elverték, majd kilakoltatták, mert nem akart a téeszbe belépni. De ez innentől már egy másik emléknap témája.
Nagyapa hős volt, mert a reménytelennek tűnő helyzetekben is férfiként tudott viselkedni. Kutyaszorítóban, sebesültként és hadifogolyként is tudta, hogy élve haza kell jutnia. A háború ugyan megviselte, de nem roppant össze. Munkát vállalt, földet művelt, családot alapított és feleségével két fiút nevelt fel. Négy unokának tudott volna örvendezni. Ezek közül az egyik én vagyok. Amennyiben nincs a fronton tanúsított lélekjelenléte, kitartása, ma én se tudtam volna önökhöz szólni.
Az Öreglaktanya előtti megemlékezésen a Constantinum diákjai - Szabó Kamilla, Kapus Koletta és Dancsó Dorina - a "Nem látlak én téged többé" című katonadalt adták elő.
s. r.
