Épül az unokáim városa

Azok közé tartozok, akik nagyon nehezen szabadulnak meg megszokott környezetüktől, annak hangulatától, látványától. A cipőmet, kabátomat, minden ruhadarabomat addig hordom, amíg az használható és kényelmes, nem zavar, ha kicsit kopottas. Volt már eset, hogy a feleségem idejemúltnak érezte egy nyakkendőmet, vagy cipőmet és egyszerűen kivitte a kukába. Szerencsére megláttam és visszavittem őket. (Van köztük, amit a mai napig használok.)

Félegyházán nemrégiben megkezdődtek a Zöld város program beruházási munkálatai. A főtér felbontva, a piacot labirintuson át lehet megközelíteni, a platánokat visszanyesik, fákat vesznek ki, a Kossuth utcán vezetékeket helyeznek el, a Hősök Parkjában is átalakítás folyik, a parkolási lehetőségek is szűkülnek, és még sok minden változik. Szokatlan ez, és bizony sok bosszúsággal is jár. Nem a megszokott „bikajáráson” jutok el a bolthoz, hivatalhoz, vagy oda, ahol éppen dolgom van. Hallani is ezért éppen elég zsörtölődést.

Szokatlan, és őszintén néha zavaró ez számomra is, hiszen évtizedes emlékeim nyomai tűnnek el. Igaz, a legfontosabb emlékek a tervek szerint megújulnak, és ismét a város díszei lesznek, a fákat pótolják, a zöldfelület is nő, igazi közösségi terek alakulnak ki. De a megszokás, az megszokás. Magamat azzal intem türelemre, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti Félegyháza – ahol fiatalként feleségemmel, gyermekeimmel együtt végigsétáltunk és nagyon szerettünk – most új, nagyon szép arculatot ölt. És amikor majd unokáim sétálják végig, ugyanúgy szeretik és kötődnek hozzá.

Hájas Sándor