Aki(k)től a harang szól - 2. rész
Vezető fotó: Tarjányi Gyula és két ifjú segédje, 1965-ben
1940-ben, az Újtemplom plébánosa, Zámbó Dezső harangozói állást hirdetett, amelyre több jelentkező közül az akkor 42 éves földmunkást választotta.
A fél fejjel mindenkinél magasabb, vékony testalkatú, szép beszédű, határozott fellépésű mosolygós embert hamar megszerették a hívek, de a plébános is. Ő ennek hamarosan jelét is adta, amikor körülbelül egy év múlva harangozóját besorozták a Don-kanyarba készülő 2. magyar hadseregbe, szakácsnak. Zámbó atya közbenjárt érte és két nap múlva már haza is engedték.
1944. március 29-én életbe lépett a „zsidóellenes intézkedések első hulláma”, és elkezdték zaklatni, számba venni majd összegyűjteni a városban élő és dolgozó zsidókat. Tarjányi István merész, veszélyes lépésre szánta el magát: az 1927 óta praktizáló, köztiszteletben álló, a szegények orvosaként ismert dr. Schwartz Lajost elbújtatta a templom padlásán. Senkinek semmi nem tűnt fel, olyan jól sikerült hónapokon át az akció.
Tarjányi István, 1952-ben
1944. június 15-én, a mindenre kíváncsi Franciska lányával (szül.: 1931) a templom főkapujából nézték, ahogy a gettóból a vasútállomásra terelik a 983 embert bevagonírozni. Ezek után az orvos lejött a padlásról, majd elhagyta a várost. A kislányt csak ezt követően vitte fel édesapja a toronyba, mondván: itt az ideje megtanulnod harangozni, de a Szent Annához (a nagyharang) kicsi vagy…
1944. október 23-án az oroszok elérték a várost. Újabb próbatétel következett. Szerencsére Tarjányi Istvánnak veleszületett tulajdonsága volt, hogy mindenkivel szót értett, így a követelőző orosz katonákat is meg tudta győzni, hogy ne telepítsenek géppuskalőállást a toronyba. Tette ezt egyedül, mert a plébánosa Pesten feküdt kórházban. Belegondolni is szörnyű, mi történt volna a tornyokkal, ha tűzharc alakul ki…
A háborúnak vége lett, a tornyok megmenekültek, ám újabb nehéz időszak következett. A vallásgyakorlás hátrányos következményekkel járt, veszélyeztette az emberek munkahelyét, állását, nem ritkán az életüket. Fokozottan vonatkozott ez a politikai szervezet tagjaira. Egy ilyen vezető beosztású budapesti jegyespár ennek ellenére szeretett volna egyházi esküvőt, ezért leutaztak Félegyházára. (Azokban az években több házasság titokban köttetett.) Csakhogy ezt a párt a megfigyelők végig követték. Szerencséjükre azonban a templom körül sikerült szem elől tűnniük, így Szabó László plébános összeadhatta őket. Tarjányi István – aki egymaga volt mindkét fél esküvői tanúja – egész éjjel leste a toronyból, hogy mikor tűnik el végre „az a rettegett autó”. Reggel lett, mire mindenki előjöhetett a sötét templomból. Elmúlt a közvetlen veszélyhelyzet…
Bal szélen Tarjányi István, jobb szélen a segédje, Mátyás
Volt egy harangozó-segédje, Mátyás, de az ilyen kényes-titkos dolgokról neki sem beszélt. Az édesapját árnyékként követő Franciskának azonban feltűntek a szokatlan események. Ám kérdéseire csak annak 1962-es nyugdíjba vonulása után kapott választ. Akkor már, mint Mezei Istvánné. Franciska a harangozókról szóló első újságcikk megjelenése után jelentkezett, és osztotta meg velem emlékeit, sőt tudott mutatni fényképeket.
A Tarjányi családból a huszadik század történelmének talán legsötétebb éveiben 52 éven át folyamatosan szolgálta valaki a várost harangozóként. Tarjányi Istvánnak bátyja volt Tarjányi Gábor, aki az Ótemplomban működött 1946 és 1964 között. Károly nevű öccsének pedig a fia volt Tarjányi Gyula, aki szintén az Ótemplomban volt harangozó, nagybátyja halála után, 1965-től 1992-ig.
Szabó-Szűcs József
