Zsuzsi vagyok – Anya vagyok
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. 0 óra 51 perc van és én csak gubbasztok az ágy szélén, a gyerekszobában, miközben a 8 hónapos kislányom tekereg, feszeleg, cummog az ölemben. Nem eszik, nem iszik, csak néz, néha rám mosolyog egyet és akkor megáll az idő.
Amióta megszületett, rengeteget gondolkodtam azon, mit is jelent anyának lenni? Számít-e, hogy milyen színű a rácsvédő a kiságyon, milyen márkás a babakocsi, van-e hatezer féle játéka? Rendszeresen rájövök, hogy egyáltalán nem.
Közben igyekszem visszaaltatni, azt hiszem, sikerült. Megpróbálom visszatenni az ágyába. Ahogy megmozdulok, mintha tudná, mi következik. Kinyitja a szemét, rám néz és nevet. Konkrétan kiröhög a gyerekem az éjszaka közepén. Oké, akkor kezdjük elölről az egészet.
Szóval sokat töprengek ezen az anyaságkérdésen. Attól, hogy gyerekem van, már anya vagyok? Vagy ehhez kell valami egetrengető pillanat? Sokan azt mondják, akkor válunk anyává, amikor szülés után megpillantjuk a kisbabánkat. Hát, nem tudom... Persze, imádtam, cuki volt, a legszebb dolog az életben, de másra se tudtam gondolni, csak hagy aludjak és pihenjek végre. Bababarát kórházban feküdtünk, ahol, amint "észhez tértem" (altatásban császároztak), már hozták is és velem volt végig, amíg haza nem engedtek. Csak nézett a hatalmas szemeivel, imádtam, hogy velem van. De sokszor idegennek tűnt. Nem akartam elhinni, hogy ő a miénk. Hogy tényleg bennem nőtt meg ekkorára. Úgy éreztem, meg kell ismernünk egymást, de akkor már tudtam, hogy jó kis csapat leszünk mi, hárman. Apa, anya és ő.
Abban biztos voltam, hogy az ellátásával nem lesz gondom, több babát láttam már gyerekké cseperedni a közvetlen környezetemben, tudtam, mit hogyan kell. Attól viszont rettegtem, amivel mindenki riogatott, amíg várandós voltam: "aludj sokat, amíg lehet!" Aha, köszi, mintha az úgy menne, hogy előre alszom pár évet. Világ életemben szerettem aludni, borzasztó rosszul viseltem, ha felkeltenek, kb ölni tudtam érte és onnantól el volt rontva az egész napom. Reggelente általában elkéstem a munkahelyemről, inkább kihagytam mindig a reggelit, csak alhassak még 5 percet. Hát ez most megszűnt.
Ma este ismét előjött a gondolat, hogy vajon tényleg anya vagyok? Vagy csak nevelek és ellátok egy gyereket?
Azt hiszem, nekem ez az egyszerű és nevetségesnek tűnő dolog segített megérteni. Bármit megtennék azért, hogy neki jó legyen. Ha kell, órákat görnyedek az ágy szélén, tartom őt, csak, hogy jót aludjon. És egyáltalán aludjon végre. Itt nem számít, hogy éjszaka van, hogy fáradt vagyok, hogy leszakad a karom és a derekam. Tartom őt és nem azért, mert az anyáknak ezt muszáj. Hanem, mert akarom, hogy neki jó legyen.
Közben elaludt, már békésen szuszog az ágyában, ölelve a rózsaszín kis zsiráfját. Ez a látvány mindennél többet ér. Jó éjt, Kicsim!
