Útitárs a fájdalmas, magányos utakon
– Mit gondolsz, miből adódhat a szociális munka ismeretlensége?
– Nem olyan régen egy riportban az utca emberét kérdezték, hogy szerintük milyen munkát végez a szociális munkás. A kérdésre adott válaszokban volt, aki az utcát seprőkre, szemetet szedőkre gondolt. Persze akadt olyan is, akinek a betegek ápolása is eszébe jutott, de valójában az élet számos más területén is lehet velünk találkozni. Ott vagyunk például a gyermekvédelemben, családsegítésben, idősellátásban, kórházbakban, de a szociális munkások foglalkoznak szenvedély és pszichiátriai betegekkel, a fogyatékosokkal is.
– Te hogyan fogalmaznád meg a munkád lényegét?
– Röviden: hivatalosan és hivatásból végzett segítői munka egyéneknek és csoportoknak. Segítek például a felmerült problémák megoldásában, válságokban és szükséghelyzetekben, mindennapi személyes kihívásokban… Bármilyen nehéz helyzetben, legyen szó akár szociális ellátásra való igényről, tanácsadásról, információnyújtásról, érdekérvényesítésről, csoportfejlesztésről. Azt tesszük ilyenkor, amiről hisszük, hogy jobbá és teljesebbé teheti a másik életét.
– Honnan ered a szociális érzékenységed?
– Ezt a képességet a szülő házból hoztam magammal. Anyukám hosszú évekig járt idős emberekhez beszélgetni, ételt vitt nekik, szükség esetén mosott rájuk, mindezt örömmel és önzetlenül. Apukám is nem egyszer karolt fel elesett embereket. A szülői minta meghatározó volt számomra.
– Te találtad meg a pályát, vagy a pálya talált meg téged?
– 2002-ben a félegyházi Szivárvány Személyes Gondoskodást Nyújtó Intézményben indult egy önkéntes beteglátogató képzés, a Kapu program részeként. Ezt elvégeztem, és minden percét élveztem. Éreztem, hogy dolgom van az idősekkel. Igaz, véletlenül csöppentem ebbe a képzésbe, de azóta szívügyem az idősekkel való foglalkozás. Olyannyira, hogy barátaim biztatására – akik látták a lelkesedésemet, elköteleződésemet – beiratkoztam a főiskolára, hogy diplomával a kezemben, hivatalosan is tudjam segíteni, képviselni őket. A kórházi munkám mellett önkéntesnek is megmaradtam. Főleg a kórházból kikerült időseket látogatom, akik igénylik, hogy ne szakadjon meg közöttünk a kapcsolat.
– Mit tartasz a legszebbnek a munkádban?
– Tíz év óta igyekszem másokért élni egy kórházi közegben. Ott, ahol néha rövidebb ideig, de gyakran több héten keresztül is betegen fekszenek emberek. A legtöbb esetben nem látványos a munkám. Mégis hiszem, hogy a személyem, a segíteni vágyásom talán könnyebbé teszi a rám bízott emberek életét. Naponta próbálok mosolyt, erőt, hitet, kitartást adni, vagy egy-egy beteg szociális problémáját megoldani. Jelen vagyok és segítek egy-egy nagyon kiszolgáltatott helyzetben lévő betegnek, vagy haldoklónak. Számomra minden élet érték, amit tisztelni kell! Legyen az egészséges vagy beteg, fiatal vagy idős, időlegesen beteg vagy tartósan fogyatékkal élő. Óriási értéknek tartom az ember és ember közötti kapcsolatokat. Munkám során épp ezért kiemelt hangsúlyt fektetek a segítő beszélgetésre. Így egyrészt fény derülhet arra is, hogy hol van elakadás, ami megoldásra vár, másrészt, azt látom, hogy a betegek sokszor nagy hiányt szenvednek a beszélgetésekben. Érezni rajtuk a félelmet, a szorongást, az „elárvultságot”. Megtisztelő, ahogy beavatnak a bizalmukba, életük féltett titkaikba, és beengednek az intim szférájukba. Így életük része tudok lenni, útitárs a fájdalmas, reménytelennek tűnő magányos utakon. Ezek az emberi kapcsolatok engem is gazdagítanak.
A mi hivatásunkra jellemző, hogy az élet árnyékos oldalával találkozunk, de úgy gondolom, az igazi szeretetnek és segíteni vágyásnak a segítő tettekben kell megnyilvánulnia. Az teszi izgalmassá a munkámat, hogy nincsenek klisék, a módszerek nem alkalmazhatók receptszerűen. Ami az egyik ember egyéniségének megfelel, a másik számára nem. Valakinél több érzelmi, másnál több értelmi megközelítéssel lehet eredményt elérni.
Ha azt kérdezed tőlem, hogy mi a kórházi munkámban a legszebb, talán azt a kórházi krónikus betegektől gyakran elhangzó mondatot emelném ki, ami így hangzik: „Szóljon Emesének, majd ő elintézi!” Megható és megtisztelő a felém irányuló bizalom! Én pedig minden erőmmel, tudásommal igyekszem olyan megoldást találni, ami a megelégedésüket szolgálja. Naponta megtapasztalom az adás örömét és a szentírás szavainak igazát: „Aki mást felüdít, maga is felüdül.”
– Mit gondolsz az elismerésedről?
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ily módon is elismerik a kórházban végzett szociális segítői munkámat. Kicsit úgy érzem, hogy ez a díj most nem csupán rólam, hanem magáról a szociális ágazatról is szól, ami eddig talán nem kapta meg a méltó figyelmet. Az elismerés kapcsán különösen nagy öröm számomra, hogy beszélhetek arról a szolgálatról, amit naponta sok ezren másokért végzünk szociális munkásokként. Rab Zsuzsának van egy idézete: „Az ember szeme annyi, amennyi tekintet beleivódott. Az ember sorsa annyi, ahány sorssal összefonódott.” Nekem nagyon sok ember tekintete ivódott a szemembe, és rengeteg sors megismerője lettem. Hálás vagyok, és felemelő érzés a számomra, hogy olyan munkám van, amit annyira szeretek, hogy minden nap örömmel megyek dolgozni. Így nekem jutalom az, hogy dolgozhatok, és hogy segíthetek!
V. B.
