Szikrakerti mesék: nagyvárosi panellakásból a tanyasi létbe
– Mi vezetett végül is oda, hogy feladtátok a városi életet?
– Három gyerekkel és egy kutyával, 54 m2-en már nem bírja az ember egy idő után. Házakat kezdtünk keresni és hamar rájöttünk, hogy ha nem akarjuk magunkat hatalmas adósságba verni, akkor vidéken kell keresgélni. Így bukkantunk rá Lakitelek mellett arra a mézeskalács házra, amit megvásároltunk. Nem volt pénzünk akkor, hogy kiköltözzünk, de minden hétvégénket ott töltöttük, és ha akadt egy kis plusz, azt rögtön a házra költöttük, csinosítottuk. Az adásvétel után eltelt néhány év, mire véglegesen a vidék mellett tettük le a voksunkat, ekkor kezdődött a tanyasi életünk. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz egyszerű, hogy nem lesz olyan komfortos, mint a városi életünk, mégis úgy gondoltuk, hogy jó döntés volt.
Szó szerint küzdöttünk az elemekkel az elején: nekem sejtelmem sem volt például arról, hogyan kell tüzet gyújtani. Nem tudtam, hogy ha szaporodik az állatállomány, vele szaporodnak a patkányok, a bolhák is. Utóbbival valóságos háborút vívtunk, mire sikerült megfelelően kiirtani őket. Volt olyan, hogy fejbe rúgott a tehén és én elájultam az istállóban és előfordult, hogy beázott a kémény is. Egy idő után szemléletet váltottunk a férjemmel és megoldandó feladatként tekintettünk arra is, ha a kecske tizenötödik alkalommal ugrott ki a kerítésen. És nem utolsósorban: megtanultunk nevetni ezeken. Megtanultuk, hogy nem kell túl komolyan venni magunkat, hiszen ez a rengeteg probléma és nehézség, ami adódik, az hozzátartozik ahhoz a hatalmas kalandhoz, amivel ez az életforma jár.
– Az állatállomány folyamatosan szaporodott. Milyen jószágok voltak az elsők?
– Egy tyúkkal és három kiscsibével kezdődött az állatállomány. Aztán lett még tyúk és lett még csirke. Később keltetőgép. Aztán kacsatojások, pulykatojások. Érkeztek kecskék, majd tehéntulajdonosok lettünk. Valamivel több, mint 200 állattal osztjuk meg most a mindennapjainkat. Mi húst már nem veszünk. E téren is önellátók vagyunk.
Megszületett közben a Szikrakert nevű Facebook-oldal, ami tulajdonképpen egy személyes blog. Itt megosztom az örömeinket, a küzdelmeinket, olyan sztorikat, amiken megtanultunk mi is nevetni.
– Hogyan telik egy napotok?
– A munkák nehéz fizikai részét a férjem végzi. Ő nem adta fel a munkáját, amit nem is várnék el tőle, hiszen nagyon jó szakember és sokat tanult azért, hogy minél jobb legyen. Mielőtt elmegy dolgozni, lefőzi a kávét minden reggel fél 4-kor. Aztán indul a munka, hiszen mire a gyerekek felkelnek, addig meg kell fejni, ellátni az állatokat. Ideális esetben ők elmennek iskolába, óvodába, én pedig hozzákezdek azonnal feldolgozni a tejet.
Sajtokat készítek, amit ma már hivatásomnak tekintek. Ez egy alkotó, kreatív tevékenység, amitől boldog vagyok. Meggyőződésem, hogy boldog anyukák tudnak boldog gyerekeket nevelni, ezért szoktam is mondogatni a férjemnek: „happy wife, happy life!”
– Hogyan kezdtél el sajtokat készíteni?
– Elmondhatatlanul nehéz volt az elején. Volt egy kecskénk és nem tudtuk meginni azt a sok tejet, amit adott. Elkezdtem kutakodni, hogy hogyan lehet a felesleges tejből sajtot készíteni. Igazából a járvány kezdete után került fókuszba ez a kérdés, hiszen nem akartunk boltba járni, így vásároltunk még tehéntejet és abból is sajt készült. Annyi lehetőséget rejtett számomra a sajtkészítés, és hihetetlenül kreatív dolognak tartom, hogy együttműködsz a boldog állatokkal. A vírus első hulláma után elmentem sajtkészítő mesterekhez, hogy tanítsanak engem.
Tanfolyamokra jártam, sőt az első tehenemet is úgy ismertem meg Békés megyében, hogy egy helyi asszonynál tanultam. Ő elmesélte, hogy az egyik korosabb tehene a vágóhídra készül, hiszen nem ad már annyi tejet, kiszolgálta az idejét. Kimentem az állathoz, akiben egy végtelenül türelmes és barátságos hölgyikét ismertem meg, és megsajdult a szívem, hogy ez a tehén itt töltötte az életét az istállóban, kiszolgálta az embert, és most, hogy csökken a hozam, őt leadják a vágóhídra és szalámi lesz belőle.
Nyilván tudom én is, hogy ahhoz, hogy a gazdaság működjön, ennek a körforgásnak végbe kell mennie, mégis úgy éreztem, hogy ezzel a jószággal nagyon tudnánk támogatni egymást. Így lett ő az első tehenem. Ez a különös kapocs most is köztünk van, szinte mintha érezne a dologból valamit, mert amikor senkinek nem engedelmeskedik, akkor jövök én és a „gyere Mami, menjünk be” vezényszó és rögtön azt teszi, amit szeretnék.
– Hogy érzed most magad és hogyan látod az életed 10 év múlva?
– Nagyon régóta tudtam, hogy valahogy a természettel, az állatokkal összefüggésben szeretnék kiteljesedni. Nagy álmom volt, hogy felmondhassak a munkahelyemen és valamit találjak, ami a tanyával összefüggésben egy hivatást ad nekem. Hiányzott, hogy nem találtam meg előtte azt, amiben igazán kiteljesedhetek. Nagyon szeretek anya lenni, de úgy éreztem, hogy kell ezen kívül valami, ami a kreativitásomat, az összes művészi hajlamomat meg tudja mutatni.
Azt hiszem a sajtkészítéssel el tudtam ezt érni. Számomra ez a művészet netovábbja: együttműködni egy elégedett, boldog állattal. A jövőt illetően a napokban kezdtem el az üzleti tervem kidolgozását. Lesz egy sajtkonyhám, szeretnék egy látogatóközpontot létrehozni, ahol vendégeket fogadhatnék és workshopok keretében megmutathatnám a tanyasi életet, a sajt-, a szappankészítés titkait.
Nagy vágyam, hogy gyerekeket fogadhassunk a tanyán, megpróbálnám számukra közelebb hozni, elérhetőbbé tenni az állattartást. Megmutatni nekik már egészen kicsi korban, hogy ez az életforma megvalósítható és élhető.
Z. A.
