A szülővárosba idővel nem csak emlékeket jár halászni az ember
– Hogyan kötődik Kiskunfélegyházához?
– Itt születtem, itt jártam iskolába, itt érettségiztem 1965-ben a Petőfi Sándor gimnáziumban. Szüleim és nagyszüleim is kiskunfélegyháziak, illetve kiskunmajsaiak. Mindenképpen tősgyökeres félegyházinak számítok. Miután elkerültem a városból, rendszeresen hazajártam, testvéreim és szüleim is sokáig itt éltek.
– Miért a kertészmérnöki pályát választotta?
– Szerettem a kémiát, a növényeket, jó tanáraim voltak az általános iskolában és a gimnáziumban. A kémiára Somfai András (Petőfi Sándor Általános Iskola) és Berkes Dezsőné Irma néni (Petőfi Gimnázium), a biológiára Kapusi János (Petőfi Sándor Általános Iskola) és Sallai Sándor (Petőfi Gimnázium) tanítottak. A kémia szeretetéhez hozzájárult, hogy a szűk családi körben több, min tíz gyógyszerész volt, illetve dédnagyapám és nagyapám is a vegyészettel foglalkozott, a Félegyházi Gyufagyárat vezették.
A kémia nagyon szép és érdekes terület, de könnyen kedvét lehet szegni a gyerekeknek a tárgy iránt. Elnézem unokáimat, akik a középiskolában kémia címén csak számítási feladatokat oldanak meg. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy állandóan kísérleteztünk, alig vártuk a kémia órát. Oldatokat csináltunk, gőzölt, füstölt a tanterem, még ma is emlékszem a laboratóriumban előállított sósavra, hogy mekkorát durrant, vagy a nátrium, ahogy pezsgett a kémcsőben, a lakmuszpapír elszínesedésére, és arra is, amikor sikerült ezüstöt kicsapatni a keverőkanálra. Irma néni a „tejesköcsög és a kerítés” példáján tökéletesen elmagyarázta a vegyértéket, annak atomszerkezeti mivoltát. Volt kémiai szakkör, amikor a szertárban is szabad volt dolgoznunk – ez mind nagyon-nagyon érdekes és emlékezetes volt számomra. Esténként gyógyszerész nagybátyámmal átbeszéltük a látottakat, a kísérleteket, sokat mesélt a gyógyszerkémiáról. Akkoriban fúrták a fürdőszálló mellett a termál kutat, otthon működtetett „laboratóriumomban” próbáltam a vízmintákból a pH-t, a sótartalmat, a jódot meghatározni – szerencsére nem ezek az eredmények alapján engedélyezték a víz használatát.
Másik szerelmem a biológia volt, sokat fényképeztem a növényeket, a rovarokat, persze az akkor még kezdetleges fényképezőgépemmel. Sokat hallottam Homoki Nagy Istvánról, a félegyházi születésű híres természetfotósról, aki képes volt a Lövöldében (ma Honvéd Sporttelep) egy fára húzott kosárban napokig gubbasztani egy-egy jó madárfelvételért. Némedi László tanár úrral a kultúrház (Korona) fotólaboratóriumában rengeteg városi eseményről (május elseji felvonulások, városi tornarendezvények, iskolai kirándulások a Tőserdőbe...) készítettünk képet, ezek többnyire a helyi sajtóban, a Félegyházi Közlönyben jelentek meg. Viszonylag jól felszerelt fotólaboratóriuma volt a gimnáziumnak is, ott is volt lehetőség dolgozni. Illési tanár úr által vezetett gimnáziumi önképzőkörben előadást is tartottam a természetfényképezésről. Akkoriban készítette Terescsényi Bandi bácsi (Petőfi iskola rajztanára) az első színes diasorozatot a városról, tőle is sokat tanultam. Rengeteg pénzt költöttem fotózásra. Ilyen formán a kémia és a biológia összekapcsolódott, és amikor választani kellett, akkor a kertészetet választottam.
– Vannak (voltak) szakmai kapcsolatai is a várossal?
– A szakmai indulásomat is részben a városnak köszönhetem. Bár soha nem fáztunk, éheztünk, mindig volt rendes ruhánk, de három gyereket taníttatni nem volt könnyű a szüleimnek, akik a legnagyobb egyetértésben neveltek bennünket. Abban az időben volt úgynevezett tanulmányi ösztöndíj, amit valamilyen gazdaság vagy intézet fizetett az egyetemi hallgatóknak, annak fejében, hogy végzés után oda mennek dolgozni. Nekem akkor nagy segítség volt, hogy a helyi Vörös Csillag MgTSz, szerződést kötött velem, fizette az ösztöndíjamat. Nagyon jó volt ez az anyagi támogatás, sokat könnyítettem vele szüleimnek. A diplomaszerzés után az akkori professzorom, Somos András akadémikus meghívott a tanszékére tanársegédnek, ugyanakkor engem a szerződésem kötött Félegyházára. Mit tegyek? Félegyházi MgTSz vagy az egyetem? És akkor valami nagy dolog történt. Tanáraim megkeresték a gazdaság elnökét, Pesír Istvánt, és megkérdezték, hogy hozzájárulna-e munkám egyetemi folytatásához, ami azzal járna, hogy az ösztöndíj támogatásomat – amit ilyen esetben vissza kellett volna fizetni – elengedi. Ma is emlékszem, amit az elnököt megkereső tanáraim idézték a téesz elnököt: „Szerencsére nincs olyan helyzetben a gazdaságunk, hogy az összeget visszafizettessük, büszkék vagyunk arra, hogy a tudományt ilyen formán támogathatjuk.” Ezek után gondolom, nem kell magyarázni, hogy milyen hálát éreztem a gazdasággal szemben, mennyire lekötelezettje voltam a városnak.
A gazdaság kertészetének fejlesztésében kevesebbet tudtam segíteni, viszont a környező fóliás és szabadföldi kertészekkel sikerült nagyon szoros és jó kapcsolatot kiépíteni. Rendszeresen tartottunk bemutatókat a városban. Sikerült ismert és kiváló kollégákat megnyerni, hogy gyakran tartsanak szaktanácsadást az akkori Félegyháza környékén (Halesz, Bugac, Jászszentlászló, Csanytelek, Pálmonostora, Tömörkény, Selymes, stb.) nagyon virágzó fóliás zöldségtermesztésnek. A város és a Mezőgazdasági és Élelmiszer Kereskedelmi cég (MÉK) vezetőivel, valamint a helyi szakiskolával összefogva évente több alkalommal is előadásokkal egybekötött országos bemutatót tartottunk. Akkora volt az érdeklődés, hogy nem volt olyan méretű terem a városban, ahová az egész országból ide sereglett szakembereket le tudtuk volna ültetni. A helyi katonai parancsnok segítségével és hozzájárulásával a laktanya kultúrházában tartottuk a rendezvényeinket. A 70-es és 80-as években nagy dolog volt, hogy civilek bemehettek a katonaság területére. A gépkocsi és gyalogos forgalmat a laktanyában karszalagos, szolgálatos katonák látták el. Híre volt a félegyházi bemutatóknak, a szaklapok és néha az országos napilapok is hírt adtak az eseményről. Tanítottunk és mi is rengeteget tanultunk a gazdáktól.
– Említette, hogy szeret fényképezni. Ma is fotózik még?
– Igen nagyon szerettek fényképezni, de szenvedélyemet már csak a családomon, gyerekeimen és unokáimon élem ki. A fotográfia tanulmányaim, szakmám és kutatásaim során sok lehetőséget kínált és segítséget adott. Első feladatom volt az egyetemen, hogy állítsak be a növények fejlődési rendellenességeiről, így a tápanyaghiány betegségeiről kísérteket, és készítsek róluk képeket. Célja a fejlődési rendellenességek oktatásához szükséges diatár összeállítása volt. Egy-két fotót – szakmai cikkekhez csatolva – a szaklapokban megjelentettem, aminek jó visszhangja volt. Izraelből keresett meg egy nálunk többször járt kereskedő, és felajánlotta, hogy a képek használati jogát megveszi, adjam oda a diákat, majd lezsűrizteti, és utána az anyagiakat rendezzük. Ez mind egyetlen szerződés, papír nélkül történt, csak szóban állapodtunk meg – ma ez szinte hihetetlen. Ahogy ígérte, egy hét múlva meghívott egy elegáns budapesti szálloda éttermébe egy ebédre, amelynek keretében visszaadta a képeket, és ott helyben kifizette a használati jogot. Egy Zsiguli autót (80 ezer forint) – ez volt az első kocsim – tudtam belőle venni, ekkor a fizetésem 3 ezer forint volt! Ez vezetett rá, hogy érdemes a fotózással tovább is foglalkoznom, összekapcsolni a kutatói és oktatói munkámmal, publikációimmal. Ezt követték az Iskola Televízió felvételei, a TANÉRT részére készült oktatófilmek, és temérdek szakmai fotó a szaklapok és szakkönyvek számára.
– Mit csinál szabadidejében? Gondolom, már nyugdíjas.
– Még az elmúlt évben is tartottam előadásokat az egyetemen a növényorvos hallgatóknak abiotikus fejlődési rendellenességek tárgyból az MSc képzés keretében, és a főkollokviumon (BSc) agrokémiai témakörben. Szerettem előadást tartani, a termesztőknek tartott sok-sok vidéki előadás jó iskola volt mint egyetemi előadónak, nagy rutint szereztem. Az előadásokon szigorú, néha talán túl szigorú voltam, csendet, fegyelmet követeltem a hallgatóimtól. Nagyon zavart, ha nem figyeltek, beszélgettek, mindig azt gondoltam olyankor, hogy unalmas vagyok, vagy érthetetlen az előadásom, valami rosszat mondtam. Taktikám volt, hogy négy-öt szimpatikusabb hallgatót kinéztem a teremben, azokat különösen figyeltem, hogyan reagálnak az elmondottakra, így kontroláltam magamat. A hallgatóságnak igyekeztem cserében maximális tiszteletet adni. Mindig, még több évtizedes múltat követően is, minden egyes órámra az előző napokban felkészültem, átgondoltam a mondanivalót, a leadandó anyagot. A hallgatóság két mondat után megérzi már a hátán is, hogy az előadó tisztában van-e az anyaggal, készült-e, lelkes-e, szívesen beszél, vagy csak kényszerből tartja az órát. A formára is figyeltem, a hallgatóim iránti tiszteletnek tartottam a zakó és nyakkendő viselést, a pontos megjelenést, az udvarias megszólításukat. Késni nem volt szabad se nekem, se nekik! Más egyetemen és főiskolán is tanítottam (pl. Gyöngyös, Mosonmagyaróvár, Keszthely, Gödöllő, külföldön, a Humboldt Egyetemen, Hollandiában Wageningenben). A mai napig is, mint vállalkozó, szaktanáccsal foglalkozom, egy német műtrágya gyártó cégnek vagyok a szakértője, Magyarországon kívül a környező országok zöldségtermesztőinek is készítem a tápanyag-utánpótlási szakanyagokat és szakértéseket.
Az utóbbi öt évben 3 könyvem jelent meg, amelyeket természetesen társszerzőkkel közösen írtam. Könyveim (tankönyvek, szakkönyvek) közül ötöt részesítettek Nívódíjban. Még mindig rendszeresen publikálok szaklapoknak, több szerkesztőbizottságnak is tagja vagyok. Szerencsére vannak fiatal kollégáim, akik lassan-lassan átveszik a stafétabotot.
Budapest XXIII. kerületében, Soroksáron lakom, aktívan részt veszek az ottani civil életben. Van egy polgári kör, amelyet vezetek, részben önképzőkör jelleggel működünk, de nagyon sok közismert személyt (sportolókat, színészeket, politikusokat…) is vendégül látunk, akik előadásokat, élménybeszámolókat tartanak. Jövőre lesz társaságunk 30 éves.
Feleségem is szereti a zenét. Egy helyi kórusnak a tagja, vele, de korábban a gyerekekkel is sokat jártunk koncertre, operába. Maga a kerület is számos zenei élményt kínál, sok a helyi koncert és előadás, a rádió zenekarnak, az AHZ-nek, az operaház zenekarának tekintélyes részét – mindenekelőtt a rézfúvósokat – Soroksár adja.
Kertes házban lakom, sokat dolgozom a kertben, ilyenkor már alig várom, hogy kimehessek füvet nyírni, ültetni. Van öt unokám – és talán még nincs vége (!) – mint az orgonasípok 1 évtől 16 évig. Sokat vannak velünk, együtt szoktunk nyaralni, gyakran vendégeink a hétvégeken. Szeretem a kerületemet, Soroksár megőrizte jó értelemben a falusi jellegét. Az emberek ismerik egymást, közvetlenek. Nagy megtiszteltetés részemre, hogy a XXIII. kerület díszpolgárává választottak 2017-ben, büszke vagyok rá!
– Könnyű a szakírás, legyen az könyv vagy újság? Az önéletrajzából látom, hogy sokat publikál.
– Gyakorolni kell, jó kapcsolatot kell a termesztőkkel tartani, náluk sokat lehet látni és tanulni. Sajnos sokan nem látják világosan a lapok céljait, hivatottságát, és összekeverik a szakembereknek szóló kiadványokat a hobbival és a tudománnyal. Alapvetően minden írás esetében tudni kell, hogy vannak tudományos lapok, szaklapok és hobbisok számára készülő kiadványok. Ezeket összekeverni vagy összevonni nagy hiba. Mind a háromnak megvan a maga funkciója, feladata, nyelvezete, stílusa és formai követelményei.
A tudományos lapok esetében szigorú formai követelmények vannak, a nyelvezetük tudományos, szakemberek lektorálják, sok bennük a grafikon, a táblázat. A „hobbisoknak” készült írások esetében szigorú formai előírások nincsenek, nyelvezet, stílusa ezeknek szabad, fontos, hogy könnyen érthető legyen, fényképekkel illusztráltak legyenek. Én legtöbb publikációmat szaklapokban jelentettem meg, ezt írom és írtam legszívesebben, gyakorlatilag az ilyen cikkeket írásos szaktanácsadásnak tekintem. Ezeknél mindig alapkövetelmény a termesztési gyakorlat ismerete, fontos a szakmai pontosság a részletekben is.
Ma már szakkönyvet ritkán ír egyetlen személy, rendszerint szerzőgárda a publikáló, annyira szerteágazó a tudomány és a kertész szakma – gondoljunk csak arra, hogy egyetlen növény technológiájának ismertetése során kell beszélni a növényvédelemről, az agrokémiáról, a nemesítésről, a gépestésről, az üzemszervezésről… Márpedig ezek a diszciplínák mind-mind külön tudományterületek, amelyek ismerete egy-egy egész embert igényel.
– A kertészeten belül mivel foglalkozik, mi a fő kutatási területe?
– Annak idején a Zöldségtermesztési és Földműveléstani Tanszéken kaptam munkát, ebből következően a zöldségnövényekkel foglalkozom. Még hallgató koromban a témavezető tanárom a talaj-tápanyagösszetétele és az antociántartalom közötti összefüggések vizsgálatát javasolta. Nagyon érdekes, igazi kémiát szerető embernek való téma volt. Nagy lelkesedéssel fogtam hozzá, de sajnos időközben a konzulensemet igazgató-helyettesnek nevezték ki, így rám nem maradt ideje. Kicsit el is keseredtem, félig-meddig fel is adtam, viszont a diplomamunka beadása új téma választására kényszerített. Úgy tűnt, hogy eltávolodok a tápanyag, a növénytáplálás témától, de amikor kineveztek tanársegédnek megbíztak egyben a tanszéken működő talajvizsgáló és szaktanácsadó laboratórium vezetésével. Nem volt más, belevetettem magam az agrokémiába, és előbb az egyetemi doktori, később a kandidátusi, majd az akadémiai doktori munkámat is tápanyag témában írtam, részletesen, mint növénnyel, a paprika tápanyagigényével és tápanyagellátásával foglalkoztam.
A 70-es években az egyetemünk tangazdasága és kísérleti üzeme a fóliás zöldséghajtatás kutatási központja volt. Gyakorlati jellegű vizsgálatok folytak az intézetben, az elméleti összefüggések tisztázására, mint Hollandiában vagy az Egyesült Államok egyetemein nem volt sem technikai, sem anyagi lehetőség. Úgy gondoltam, hogy a külföldi eredmények hazai viszonyokra történő korrigálásával és adaptálásával több hasznára vagyok a hazai termesztőknek. Kicsit kettévált a munkám, a doktori értekezéseknél kötelező jellegű publikációk és hivatkozások megköveteltek mélyebb, alapokat jelentő vizsgálatokat és publikálást, de igazán jól a technológiák fejlesztésében éreztem magam. A 80-as években a vetőmag, a növényvédő szerek és a műtrágyák kereskedelmi liberalizálásával megnyílt az út a külföldi cégeken keresztül a legújabb eredmények megismerésére és hazai bevezetésükre. Úgy éreztem, hogy a hazai és külföldi tudományos kutatási eredmények „lefordítása” a termesztők nyelvére, a külföldön jól bevált technológiák adaptálása a hazai viszonyokra, talán a leghatékonyabb segítség a zöldségtermesztőknek a technológiai fejlesztésben, amit magam erejéből megtehetek.
Változatlanul folytattam a tápanyag-hiánybetegségek kutatását, gyűjtöttem a betegségekről készült fotókat, amelyeket az egyik könyvkiadó album formájában meg is jelentetett. Egyre jobban beleszerettem a szimptomatológiába és rájöttem, megértettem, hogy a növények beszélnek, jelzik, ha betegek, ha nélkülöznek, csak érteni kell a nyelvükön. Tanári pályám során hallgatóimnak, tanácsaim alkalmával a kertészeknek, írásaimmal olvasóimnak ezt a jelzésrendszert, ezt kommunikációt próbáltam tanítani. „És ha van kitartásod, rá fogsz jönni, mekkora élmény, ha végre egy rózsa vagy egy paprika, amelyik nem beszél, de jelzéseit megértetted, gondozásodat meghálálva hajtást hoz, teremi kezd!”
Most pályám végén látom, hogy mennyire igaza volt Einsteinnek, úgy emlékszem, hogy tőle, öreg korából származik a mondás: „Az eredmény, a siker: 5 százalék tehetség és 95 százalék kemény, izzadságos munka.” Az én esetemben 1 és 99 százalék az arány.
H. S.
