12 nap a vörös zónában – Betti gyógyultként térhetett haza
– Tavasszal sajnos gyorsan találkoztam a baráti körben előforduló halálesettel a fertőzés miatt. Nagyon figyeltünk ezután az egészségünkre: táplálékkiegészítőkkel, napi emelt adagú folyadékmennyiséggel, rendszeres fertőtlenítéssel. Egy dolog van, amit ma másképpen csinálnék: nem dolgoznék napi 16 órát. Ez táptalaja lehetett a megbetegedésnek a pihenés hiánya miatt. Konkrétan tudom a pillanatot, amikor megfertőződtem, hiszen szociális munkát végeztünk és ott kerültünk kapcsolatba covidos személlyel – emlékezett vissza Beatrix.
Amikor a környezetében többen is igazoltan betegek lettek – köztük a gyermeke apja is – sejtette, hogy múlni nem akaró makacs köhögésének is a fertőzés lehet az oka. Tesztet végeztek nála, ami azonnal pozitív eredményt mutatott. Betti akkor még úgy gondolta, hogy otthoni körülmények között tudják kezelni a betegséget. Gyermeke édesapjával gyógyszereket szedtek, pihentek, ám három nap múlva rohamos romlás következett be az állapotukban. 55 éves párját és őt egy nap különbséggel kellett kórházba szállítani: Ferenc Kecskeméten, Betti Kalocsán került a Covid-osztályra. A fő tünet először az étvágytalanság volt, majd napközben is szükségletté vált az alvás. Ez azonban a gyötrő köhögés miatt nagyon nehezen ment. Legyengült állapotban, vért köhögve hívott segítséget Betti nagypénteken, este 10 órakor.
Amit nagyon fontosnak tart megemlíteni azoknak, akik most is betegséggel küzdenek: ha kórházi kezelés válik szükségessé, akkor a táskájuk tartalmazzon evőeszközöket, poharat, tisztálkodási szereket, kispárnát, polártakarót, az állandóan szedett gyógyszerek listáját, háló és napközbeni ruházatot, valamint mobiltelefont és töltőt. Neki 18 éves fia, Benjámin segített összekészíteni a szükséges tárgyakat.
Beatrix elmondta, hogy a kiskunfélegyházi, kiskunhalasi és kecskeméti kórházak akkor teljes telítettséggel működtek, ezért szállították őt Kalocsára. A vörös zónát nagyon ijesztőnek találta: a fóliák, a védőruhák, az érintésnélküliség, a szemkontaktus hiánya… hátborzongató volt. Mindamellett elképesztő gyorsasággal állították fel a diagnózist, sorolták be őt, hogy a betegség milyen károkat okozott a szervezetében. Egy 4 ágyas szobában helyezték el és nagy gondossággal kezdték meg a gyógykezelését. Hálával tartozik az orvosi teamnek és a nővéreknek a munkájukért, hiszen nélkülük nem lenne ma itt.
– Nem úszod meg. Megkapod a tükröt, amibe bele kell nézni. Van az a pont, amikor rájössz, hogy élni akarsz. Bármennyien is dolgoznak rajtad, befogadónak kell lenned, ez csakis a te küzdelmed. Tudnod kell, hogy mi a feladatod és miért szeretnél onnan kijönni. Amikor ezt tisztáztam magamban, akkor kezdődött meg egy testi, lelki, szellemi gyógyulás. 12 napot töltöttem bent, s ez idő alatt előfordult, hogy egy egyházi közösségben több ezer ember imája szólt a gyógyulásomért. Ezt soha nem tudom megköszönni. Éreztem a szeretetet és nem tudtam mást tenni, csak zokogtam, mint egy kisgyermek – mondta.
A kórházban töltött 12 nap alatt sokan haltak meg mellette, és ez mély lenyomatot hagyott a lelkében. Azóta alvászavarral küzd, amit zeneterápiával és kötés-horgolással, kertészkedéssel próbál tompítani. A rengeteg cselekvő szeretet mellett sajnos azt is megtapasztalta, hogy az emberek félnek ettől a helyzettől. Volt olyan élménye, hogy a templomból jövet rákiabáltak az utcán, hogy jó lenne, ha fél évig nem mozdulna ki a lakásból. Pedig a kórházat negatív teszttel hagyhatta el, már nem fertőz és természetesen fájdalmak számára ezek a megnyilvánulások. Azzal vigasztalja magát, hogy talán nem alakult még ki a kultúrája annak, hogy miként kommunikáljuk gyógyult embertársainkkal. Bízik benne, hogy ez változni fog és megértik az emberek, hogy a rehabilitáció része, hogy sétál a városban és keresi a társaságot. Addig pedig azt üzeni, hogy ne akarjuk megspórolni a pihenést, a feltöltődést a mindennapokban. Olykor életet menthet, ha hagyunk teret a regenerációnak.
Z. A.
