A Dohányzásmentes Világnap margójára
Aki sose szívta-fújta, annak könnyű azt mondani, hogy minek kell, esetleg elfintorítja az orrát, hogy fúúj! Vannak realitást kedvelő emberek, kiszámolták, hogy aki nem költ pénzt erre a felettébb káros szenvedélyre, hány családi ház árát spórolja meg egy életen keresztül – bár én személy szerint egyetlen ilyen jótét lelket se ismerek, aki büszkén végigkalauzolt volna a négyszobás kockaházán, hogy ezt abból vette, mert minden nap eltette a napi betevő cigiadagra el nem költött forintját.
Biztos van, persze. Aki dohányos ember, tudja, hogy káros, azt is, hogy drága. Miért ne tudná? A munkahelyeken – már ahol – vannak kijelölt helyek a dohányosoknak, ahol néhány slukkra elhúzódhatnak. A kocsmákból, és egyéb italmérő helyiségekből szintén ki kell menni annak, aki kávé vagy egy feles közben halmozni akarja az élvezeteket. Öt méterre a bejárattól álldogálnak azok, akik nem döntenek úgy, hogy leteszik a bűzrudacskát. A 9. században már volt Közép-Amerikában ilyesféle, aztán a 17. században már finom papirosba tekerték a dohánylevelet. A 20. század elejétől a nyugati civilizációban abszolút tért hódított.
Amíg dohányoztam, volt monogramos cigim – egyik osztályom ballagási ajándéka volt egy karton, csak nekem csináltatott. Az öngyújtómon – az egyiken, mert gyűjtemény volt! – a 8.b osztály névsorának kezdőbetűi. Születésnapra szintén kaptam, meg bagarettatartót, díszeset. Aztán leszoktam. Egy vasárnap este úgy döntöttem, hogy másnap már nem. S azóta se.
Semmi tanulságot nem vonok le ebből, sőt, nem is akarnék.
Pali bácsi néha még előveszi a cigarettatartóját, sőt sátoros ünnepeken el is szív egy-egy szálat. Ma reggel is, ő tudja, miért pont ma, "ződhajnalban". Nem kérdezem. A füst kedélyesen beburkolja az öreg ráncos arcát, Erzsi mama kicsit kinyitja a nyári konyha ajtaját, Habóka kislisszol a résen, kint az eresz alatt eltüsszenti magát. Megint esik az eső.
Salánki Anikó
