Rejtő és az irodalmi köztudat
Képgaléria
„Rejtő, köszöni szépen, jól van. Sok kanonikus szépirodalmi életművel szemben – akármennyit vesztett is népszerűségéből – nem kopott ki a köztudatból. Az irodalmiból azért, mert még mindig nincs ott, az olvasóiból is csak annyira, amennyire maga az olvasás kopik” – indítja írását Nagygéci Kovács József az Alföld idei januári számának esszérovatában, amelynek középpontjában Rejtő és a kortárs krimi állnak. Erős kezdés, mondhatnánk, legalább annyira, mint XX. századi irodalmunk minden bizonnyal legnépszerűbb írójának védjeggyé vált legendás regényfelütései. Hányan tudnák szó szerint idézni teszem azt a Piszkos Fred, a kapitány parádésan abszurd jelenetének ezzel a belépővel induló párbeszédét „– Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban”. Vagy A tizennégy karátos autó laza eleganciával formált kezdőmondatait: „Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól…”
Hiába a közkedveltség, a hivatalos irodalomkritika a lehető legegyszerűbb módon intézte el az idézett könyveket: a ponyvaregények kategóriába helyezte őket. Évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy az irodalmi kánon többnek kezdje látni Rejtőt népszerű ponyvaírónál, s végre megindulhasson életműve rendszeres kutatása és értékelése. A késlekedés oka éppen a népszerű kifejezés jelentésváltozásaival függ össze az irodalmi hagyományban. A szó a modern magyar széppróza kezdeteit tekintve (1830-as, 40-es évek) még a póriasnak, a közönségesnek, sőt egyenesen az alantasnak a jelölésére szolgált. Ha ettől a véglettől az irodalmi élet differenciáltabbá válásával jelentése el is mozdult, értékét tekintve a lebecsült pólust képviselte abban a megosztottságban, amely a mai napig a magas irodalom (elit irodalom) és a tömegirodalom (népszerű irodalom) szembeállításban kap értelmet. (Vagy: a posztmodern fordulat óta egyre inkább értelmetlenséget.)
Rejtő irodalmon kívüli státusza valamikor a 90-es években kezdett változni, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban megindult – az életművéhez képest elenyészően csekély – ránk maradt hagyatékának kutatása. A mindössze négy kéziratdoboznyi anyag feldolgozásával született összegzéseknek kettős céljuk volt. Az egyik, hogy felülírják az addig érvényben lévő közhelyet, miszerint Rejtőnek nincs életrajza, csak legendáriuma (amelyet meglehetős műgonddal ő maga szőtt maga köré). A másik, hogy a fellelhető dokumentumok alapján filológiai pontossággal mutassák be az írót, aki nem egészen 38 évig tartó élete során több mint 120 bohózatot, jelenetet, verset, villámtréfát, operettlibrettót, novellát, illetve 42 regényt írt, s akinek a hatása a 30-as évek óta töretlenül érvényesül, függetlenül az olvasók kondícióitól és a változó idők hangulatától. Hatalmas eredmény, ha figyelembe vesszük, milyen hosszú időre száműzték Rejtőt az irodalomból. Igaz ugyan, hogy 1956-ban kiadták A láthatatlan légiót, és a 60-as évektől már százezres példányszámban jöttek ki a P. Howard-regények, de az irodalomtudomány érdeklődését csak néhány teljesítmény képviselte. Azok viszont említésre méltóak. Hegedüs Géza első írásain kívül ilyen Hámori Tibor 1982-es kötete, a Piszkos Fred és a többiek, és ilyen különlegességnek számít Lányi Andrásnak Az írástudók áru(vá vá)lása című könyve (1988) is, máig az egyik legjobb összefoglalás a két világháború közötti irodalmi tömegkultúráról.
Mégis: a posztmodern irányzat térnyerésének kellett eljönnie ahhoz, hogy Rejtő bekerüljön a magyar irodalomtörténeti kánonba. „Mert hiába ismeretes már régóta, hogy nincs áthidalhatatlan szakadék az elit- és a tömegkultúra között – írja Veres András irodalomtörténész –, csak a posztmodern ízlés nyilvánította ki egyértelműen a kettő egyenrangúságát. Ma már kockázat nélkül kimondható, hogy a magas irodalomban is születnek fércművek és a népszerűben is remekművek.” Veres professzor jegyzi A magyar irodalom történetei című kézikönyv harmadik kötetében (2007) a Rejtőről szóló önálló fejezetet is, amelyben a ponyva klasszikusának nevezi őt. Ez utóbbira ugyan többen felkapták a fejüket a szakmában, a következő évben mégis Rejtő Jenő, a ponyva klasszikusa, mint meteorológus és hidrológus címmel kezdeményez parodisztikus Rejtő-emlékülést Láng István akadémikus, a MTA korábbi főtitkára a székház dísztermében, és a Debreceni Irodalmi Napok keretében rendezett Népszerű irodalom című tanácskozáson is ő a legtöbbször idézett szerző. A konferencia teljes szerkesztett anyagát az Alföld következő évi májusi száma közölte (mások mellett a fent idézett írással).
Volt már szó róla, hogy rendszeres Rejtő-filológiáról onnantól beszélhetünk, hogy a PIM-ben elkezdődött az ’56-ban megkerült hagyaték feldolgozása. A munkacsoport első eredményeit a 2003-as Rejtő-emlékkiállítás összegezte, amelyet Kemény István, a most hatvanas költőnemzedék egyik legmarkánsabb képviselője nyitott meg a következő szavakkal: „Rejtő Jenő munkássága egyike ama nagy életműveknek, melyek miatt meg vagyok elégedve, hogy azon a nyelven olvasok, amin. […] (az életmű) a nagy, modern világmítoszok része, amilyenből az amerikaiaknak van a legtöbb: a Vadnyugat, Chicago, dzsessz, rock and roll stb. De Magyarországnak is van legalább egy ilyen világmítosza: Budapest. Az, hogy ez a város a tizenkilencedik század vége és a huszadik közepe között sok tekintetben emlékeztetett Periklész Athénjére, a Mediciek Firenzéjére vagy az Erzsébet-kori Londonra, talán már nem is kérdéses: annyi zseniális művész, zenész, író, tudós, filmes stb. született itt vagy találta itt magát, amennyi évszázadok alatt szokott egy városba születni, vagy valahogy odakeveredni. Ezt tudjuk. De az ilyen fénylő névsorok mögött mindig ott nyüzsög egy nagyszerű polgárság és egy átlagon felüli csőcselék. Vagy mondjuk így: a nagy Budapest mögé kellett a pesti utca zsenialitása is. Mert ami a mondott időszakban a pesti utcán zajlott, az zsenialitás volt valóban. Ötletből, öntudatból, vagányságból, humorból, szolidaritásból, bátorságból állt össze. És főleg életkedvből. Ebből a zsenialitásból született például a pesti vicc, a nagy futball vagy – teszem azt – Ötvenhat. Valamint Rejtő Jenő életműve is. Azt hiszem, elsősorban Rejtő könyveiből lehetne rekonstruálni a zseniális pesti utcát.”
Az emlékkiállítást követően 2015-ben született meg az életmű első átfogó értékelése, Az ellopott tragédia, Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus nagy ívű tanulmányával (és szerkesztésében), neves irodalomtörténészek, filológusok, levéltárosok és történészek írásaival, levelekkel, korabeli cikkekkel, valamint egy addig ismeretlen kisregény, a Konzílium az őserdőben első közlésével. Thuróczy 2016-ban A megtalált tragédia című kötettel folytatta az életmű még árnyaltabb ismertetését újabb kiadatlan írásokkal, fiatalkori versekkel, levéltári dokumentumokkal és fotókkal.
S hogy hogyan hatott magára az irodalomra az az elképesztő nyelvi univerzum, amelyet a Rejtő-könyvek alkotnak meg, s amelynek változatait az egyre abszurdabbá váló korabeli valóság humánus ellenvilágaiként értékelhetjük? Nem meglepő, hogy már létrejöttének idején olyanok figyeltek fel rá, mint Karinthy és Heltai, hogy alkotóként foglalkoztatta Örkényt, Parti Nagyot, Cserna Szabó Andrást, Orbán János Dénest, s az sem, hogy a hatás máig folyamatos. Kortárs szerzők nagy számban és változatos írásokban legutóbb 2018-ban hajtottak fejet a pesti humor mestere előtt a Napútban. A folyóirat novemberi száma neves irodalomtudósok által jegyzett feltáró tanulmányokkal indít, anyagának nagy részét azonban a Na, mi újság, Rejtő Úr? című irodalmi-képzőművészeti pályázat 33 legjobb pályaműve teszi ki.
Nem jelentéktelen tehát az a Rejtő-jelenséggel kapcsolatos elmozdulás, ami irodalmi gondolkodásunkban már eddig végbement, igazolva Lányi Andrásnak
Az írástudók áru(vá vá)lása című könyvében tett megállapítását: „Rejtő Jenő munkássága a tömegkultúra körébe tartozik, amennyiben műveit ponyvaregényként terjesztették és olvasták. […] De nem tartozik a tömegirodalomhoz abban az értelemben, hogy írói módszere attól elüt, az anyag megformálásában más elveket követ, és írásainak értelme csak egy másik rendszerben, a huszadik századi kelet-európai groteszk irodalom rendszerében tárul fel, melyet Hašek, Karinthy és Ionesco neve fémjelez.”
Dr. Luchmann Zsuzsanna
