Számos névtelen nő és leány hőse van 1956-nak
Képgaléria
A Hősök Parkjában beszédében így fogalmazott Matyók Katalin: – Engedjék meg nekem, hogy a történelmi események ismertetése helyett egy kicsit személyesebb és rendhagyóbb legyen ez a mai alkalom. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik még nem éltek 1956-ban, de mégis közel érezhetjük magunkhoz azokat a napokat, mivel lehetőségünk volt szemtanúkkal találkozni. Említhetném Pongrátz Gergelyt, aki öt testvérével együtt harcolt és a Corvin-közi srácok utolsó főparancsnoka volt, vagy Wittner Máriát, aki a börtönben átélt megpróbáltatásairól beszélt a Móra Ferenc Gimnázium diákjainak néhány éve.
Wittner Mária tart rendhagyó történelemórát Kiskunfélegyházán, a Móra Ferenc Gimnáziumban, 2016. április 5-én.
Fotó: K. G.
,,A magyar nők már jó néhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket.” Részlet az Élünk!, 1956. december 4-i illegális újságból. Azoknak a nőknek az emlékét szeretném felidézni, akik ugyanúgy fegyvert fogtak, mint a férfiak, akik sebesülteket ápoltak, akik nemzetőr igazolványokat állítottak ki, ebédet osztottak, teát főztek a felkelőknek, röpcédulákat gyártottak, maguk is megsebesültek, megkínozták és börtönbe vetették őket. A nők többsége minden bizonnyal otthon maradt, legfeljebb kenyérért állt sorba, szorongva várta haza a férjét, gyerekét. Mégis számos névtelen nő és leány hőse van 1956-nak, a legújabb kutatások szerint sokakat név szerint is ismerünk.
Székely Dezsőné Sebestyén Mária
Fotó: Neményi Márton
Milyen volt nőnek lenni 1956-ban? Féltek-e azokban a napokban, hónapokban? Féltették-e fiaikat, vőlegényeiket, férjeiket, apáikat? Székely Dezsőné Sebestyén Mária, ahogy a pesti utcákon nevezték a Hosszú Mari visszaemlékezése szerint „Ha bajban vagy ne félj, mert akkor ér a legnagyobb baj. Nem szabad félni, cselekedni kell.” Ő vöröskeresztesként a rádiónál és az utcákon mentette a sebesülteket és sok nőhöz hasonlóan egyszerűen belesodródott az eseményekbe.
Wittner Mária így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Semmi tudatosság nem volt bennem, amikor odamentem. Persze, ha én olyan nagyon elégedett lettem volna az életemmel, ha nekem olyan nagyon tetszett volna az, ami volt, akkor valószínűleg nem kötök ki a barikádokon.”
Fotó: Vagn Hansen, Dánia
Szeles Erika Kornélia 15 évesen fogott fegyvert. Egy dán fotósnak köszönhetően fényképe címlapfotóként járta be az októberi forradalom idején a nyugati országokat, valóságos szimbólummá nőtte ki magát: a bátorság és a remény szimbólumává. A kamaszlány biztonságáért aggódó barátai meggyőzték őt, hogy még túl fiatal a harchoz. Erika beleegyezett, hogy letegye a fegyvert és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez.
Fotó: Vagn Hansen, Dánia
A Blaha Lujza-tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte. Nevét az „1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottai és ártatlan áldozatai, akiket ebben a sírkertben temettek el” feliratú márványtáblán lehet megtalálni a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.
Az október 23-i tüntetésekről készült fotókon, filmkockákon lelkesen skandáló, vidám, fiatal nőket láthatunk, azonban egészen más volt a december 4-i néma tüntetés a Hősök-terén, amelyen több ezer nő vett részt, tiltakozva a szovjet hadsereg egy hónappal korábban történt bevonulására, amellyel kezdetét vette a forradalom vérbe fojtása.
A megtorlás során hat nőt végeztek ki, Angyal Józsefné Friedl Valériát, Csontosné Kenderesi Máriát, Magori Máriát, Mányi Erzsébetet, Michalidesz Györgyné Ócsai Máriát és Tóth Ilonát.
A többeket életfogytiglani, vagy 15 éves végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.
s. r.
Fotó: Fantoly Márton
