Nagycsaládban élni
Képgaléria
– Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor irigykedve nézem az öt szépséges, tehetséges Miklya gyereket. Sokszor kapom magam azon – és tapasztalom ezt másoknál is –, hogy idealizálom a nagycsaládot. A díjat nyert cikkben viszont ennek éppen a fonákját olvasom: előítéletek, kirekesztettség… Tényleg ennyire elutasító korunk társadalma a nagycsalád ideáljával?
– Ebben a konkrét cikkben arról a tendenciáról beszéltem, hogy a nagycsalád megjelenése bizonyos helyeken – mondjuk színházban, wellnessben – inkább kelt megütközést, mint elismerést. Egyszerűen nem feltételezik az emberek, hogy öt-hat gyerek mellett is el lehet érni bizonyos életnívót. Igaz, a fogyasztói társadalom tendenciájának nem felel meg a nagycsalád, hiszen – még ha nagyvárosban és panelben él is – alapvetően önfenntartásra törekszik: a gyerekek megöröklik egymás ruháit, luxus utak helyett sátorozni vagy táborozni mennek… Az egy főre eső fogyasztás tehát lényegesen kisebb, mintha ugyanennyi ember külön-külön egyedülállóként, vagy kisebb létszámú családban élne. Ez látensen benne van a tudatunkban, mert a médiából a fogyasztói elvárások és egy egészen más családmodell áramlik. Ennek nyomán komoly elutasítás alakult ki a köztudatban a nagycsaláddal kapcsolatban.
– Milyen konkrét tapasztalatokban nyilvánul ez meg?
– Öt gyerekkel – a legnagyobb most 26, a legkisebb 15 éves – a nagycsalád minden örömét és nehézségét megtapasztaltuk. Az első, majd a második gyerekünk születésénél még mindenki lelkendezett. A harmadiknál már akadtak, akik rosszallóan csóválták a fejüket, a negyediknél pedig egyenesen kijelentették, hogy felelőtlenek vagyunk. Az én szüleim a háború után, nagyszüleim a világválság idején születtek, mégis négyen-öten voltak testvérek. Szerintem teljesen abszurd, hogy ezek után mi hivatkozzunk a gazdasági helyzetre! Nem egyszer kérdezték már meg tőlem, hogy egy apától vannak-e a gyerekek, mert azt, hogy egy házaspár vállalhat önszántából öt gyereket, nem is feltételezik. Gyanakvó pillantásokban is bőven volt részünk, és nekünk szegezték az „ennyi gyerekkel akar bejönni?” kérdést is, amikor egyszer-egyszer eljutottunk olyan helyre, amit a közvélemény szerint a nagycsalád nem engedhet meg magának.
– Vagyis amíg az előítéletek működnek, ne is várjuk, hogy a fiatalok merjenek több gyereket vállalni.
– Én úgy látom, hogy a nagycsaládról a maga valóságában a médiában nem esik szó. Mert ha mégis beszélünk róla, akkor vagy a problémákat hangsúlyozva, vagy pedig az extremitása okán. A kép, ami a fejekben ez alapján összeáll, hogy sok gyereket nevelni nehéz, anyagilag megterhelő, az anya számára lehetetlenné teszi az önmegvalósítást… Ha mégis nyilvánosságot kap egy pozitív történet – mint például a milliomos 20 gyermekes család példája – azt annyira extrémnek érzi a közvélemény, hogy ezzel, mint mintát, el is távolítja magától. Miközben a valóságshow-k és szappanoperák világa teljesen torz családmodelleket közvetít, az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy valójában milyen is nagycsaládban élni. Hogy a nehézségek mellett milyen örömök érik az embert, milyen ajándékokat, érzelmi és szociális védelmet kap… Ahhoz, hogy a normális családot modellként állítsuk a felnövekvő generációk elé, olyan értékőrző és érték felmutató műsorszerkesztésre lenne szükség, amitől a fiatalok kedvet kapnak, akarnak stabil családokat teremteni.
– Milyen érvek mentén döntöttetek ti a nagycsalád mellett?
– Én egykeként nőttem fel, talán ezért akartam mindig sok gyereket. Miután találkoztam férjemmel, Zsolttal, úgy döntöttünk, hogy annyi gyereket vállalunk, ahányat isteni ajándékként kapunk. Volt előttünk egy pozitív minta is: az egyik településen, ahol akkoriban dolgoztunk és éltünk, nyolc gyereket nevelt megindítóan szép érzelmi harmóniában egy házaspár. Voltak nehéz időszakok, mélypontok. Például amikor 16 havonta „menetrendszerűen” terhes lettem, vagy amikor úgy éreztem, hogy beszűkül velem a világ. De a férjem mellettem állt, és közösen mindig megtaláltuk a megoldást.
– Vonjunk hát mérleget! Mit kaptak, és mit veszítettek a Miklya gyerekek azzal, hogy nagycsaládban nőttek fel?
– Anyagilag kétségtelenül kevesebb jutott rájuk, és bizony voltak borzasztóan szegény időszakaink. Részben ennek a következményének tekintem, hogy törekszenek az anyagi jólétre, és ezt a szempontot már a pályaválasztáskor is szem előtt tartják. Az is igaz, hogy ahol öt gyerek van, ott meg kell küzdeni a figyelemért. Közben viszont olyan kompetenciákra tesznek szert – kommunikációs stratégiákat, érvelési technikákat tanulnak meg – amelyeket később is jól tudnak alkalmazni. Elkerülhetetlen, hogy be vannak fogva a házimunkába, hogy meg kell dolgozni bizonyos dolgokért, hogy nem kapják „készen az életet”. A nagycsaládban felnövő gyereknek szerintem egyszerűen nagyobb az életkompetenciája, nem beszélve a szociális és intellektuális biztonságról, és az érzelmi stabilitásról. Nálunk a gyerek úgy megy el és jön haza az iskolából, hogy mindig van otthon valaki, akihez odafordulhat a kérdésével, problémájával, örömével, bánatával. A szülők megosztott idejét és figyelmét kompenzálja a testvérek ideje és figyelme: iszonyatosan erős közöttük az összetartás. Igyekeztünk ehhez mindig megteremteni a kereteket. Nálunk az étkezéseknek rendje és a szakralitása van: a reggeli és a vacsora családi program, és ezt a legelfoglaltabb kamasz években is igyekezett mindegyik gyerek tiszteletben tartani. Maguk fogalmazták meg, hogy ilyenkor nem a vacsora a lényeg, hanem az alkalom, amikor együtt lehet a család. Van, hogy másfél-két órán át is az asztal körül maradunk, hétvégenként pedig sokszor hajnalig beszélgetünk a teraszon. Ez a légkör, az összetartozás élménye fontos marad számukra akkor is, amikor elkerülnek a szülői házból. Látom a nagyoknál, hogy visszavágynak, hogy újra és újra fel kell töltekezniük ebből a „forrásból”.
Tóth Timea
Fotó:
Füle Tamás/Parókia
Kökény János/ Képmás
