Elhunyt Csollány Szilveszter
Borítókép: Nemzeti Sport – Árvai Károly
A Magyar Nemzet szerkesztősége november végén telefonon kereste, azon a héten vele szerették volna elkészíteni a szokásos szombati interjút, ekkor azt mondta, hogy örömmel áll a rendelkezésükre, de egy hét türelmet kér, mert gyengélkedik. A következő hívásra már csak sms-ben reagált, azt üzente, hogy továbbra sem tud nyilatkozni, mert kórházba került, de akkor még nem sejtettük, milyen nagy a baj. Ám miután újabb hét telt el, ismét keresték, ő pedig egyáltalán nem reagált, már szorongással telve próbáltak információhoz jutni róla. Így tudta meg a lap, hogy koronavírus-ferőzéssel küzdve, súlyos állapotban, lélegezőtőgépre kapcsolva fekszik egy fővárosi kórházban…
Sokkoló hír volt ez, hiszen a versenyzéstől 2003-ban visszavonult Csollány Szilvesztert néhány nappal korábban a TV2 Ninja Warrior Hungary VIP adásában láthattuk, ahol még külön kunsztokkal, erőelemekkel is szórakoztatta a társait. S ha ez felvételről is ment, bárki leszűrhette, hogy olimpiai bajnokunk az élsport után sem engedte el magát, sportos életmódot folytat. Azt is tudtuk róla, hogy többször is lefutotta a félmaratoni távot.
Az olimpiát, világ- és Európa-bajnokságot is nyert sportoló azonban napjaink rettegett kórját nem tudta legyűrni. Halálának hírét a Magyar Tornaszövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság jelentette be ma délután.
Az ötkarikás játékokon a tornasportban tizenöt aranyérmet szereztünk, Csollány Szilveszter a tizennegyediket, 2000-ben Sydney-ben. Ekkor ő lett a „gyűrű ura”, de lehetett volna már négy évvel korábban is az. 1996-ban semmivel sem mutatott be haloványabb gyakorlatot, mint az olasz Yuri Chechi, de a szeren akkoriban egyeduralkodó taljánt a pontozásos sportágban csak az övénél jóval erősebb produkcióval lehetett volna legyőzni. Mint ahogy a profibokszban is nagyon meg kell verni a világbajnokot, hogy le lehessen győzni.
A gyakran külön utakon járó Csollány az atlantai játékokra amúgy St. Louisból ugrott át, 26 esztendősen akkor már egy éve edzősködött az Egyesült Államokban, gyerekekkel foglalkozott, közben pedig egyedül készült az olimpiára. Az atlantai ezüst után arra jutott, hogy abbahagyja a versenyzést, a következő év februárjában azonban volt egy álma, ami aztán megismétlődött: újra a szereken látta magát. Ez bogarat tett a fülébe, a teremben hónapok után újra felmerészkedett a gyűrűre, és maga is megdöbbent, hogy simán megcsinálja a legnehezebb elemeket is.
Újra nekidurálta magát, és ebből sült ki 1998-ban a szentpétervári Eb-arany, majd hazaköltözve, immár itthoni felkészülés után a sydney-i megkoronázás. 2002-ben pedig megadatott neki, hogy öt vb-ezüst után (amiből egynek mindenképpen, de talán kettőnek is aranynak kellett volna lennie) magyar közönség előtt, Debrecenben legyen világbajnok. 2000-ben és 2002-ben is ő lett itthon az év sportolója. Mivel a 2003-as kvalifikációs csapat-világbajnokságon együttesünk – nélküle – csak 21. lett, ez eldöntötte, hogy nem lehet ott az athéni olimpián, ami azonban nem törte le.
– A csapat döntött helyettem. Nem tagadom, akkor úgy éreztem, nagy kő esett le a szívemről – vallotta be később.
Visszavonulása után sokáig kereste a helyét, rengeteg úton elindult, nem jószántából csöppent bele a vendéglátásba, s talán a celebvilágba sem. A tornától nem szakadt el, edzősködött itthon, Izlandon, az utóbbi időben pedig Ausztriában foglalkozott gyerekekkel, akik rajongva néztek fel rá, csodálták.
Szörnyű igazságtalanság, hogy már az emléke előtt kell fejet hajtanunk.
