Gondolatok a Nemzeti dalról
1848. március 15-e, az a borús, esős szerdai nap a Nemzeti daltól fényesedett a magyar szabadság ünnepévé. Illyés Gyula, Petőfi „egyházalapító apostola” azt írta a Nemzeti dalról, hogy a diáktüntetésnek indult mozgalmat ez a vers „lökte fel történelmi eseménnyé”. Ez a vers cselekvő történelmi erőként működött, a szabadságot vajúdó nagyszerű percekbe, órákban. Ez a költemény azok közé tartozik, amelyet nem lehet kihordani a nemzet tudatából, mert gyökere a lelkekben van. Hiába tett erőfeszítést a kommunista hatalom, hogy működésképtelenné tegye ezt a verset, amely nem hagyja a rabságba beletörni a magyart. Úgy él ez a vers a magyar életben, akár a dicső természet erői, amelyek tavasszal kipattintják a rügyeket a fákon, kicsalogatják a virágokat a mezőn, dalra bírják erdők-mezők madarait.
A Nemzeti dal a szabadság vágyát lobbantja lángra a lelkekben. Ez a vers cselekvési program is az igazi nemzeti megújuláshoz. Benne van, hogy a nemzetnek a kínálkozó alkalmat nem szabad elmulasztania, hogy a cselekvést talpra állással kell kezdenie, hogy eskü alatt kell gyűlölni a zsarnokságot, hogy áldozatot kell vállalni a szabadságért, hogy hinni kell az áldozat érzelmében, hinni kell a magyar élet megújulásában. S sosem szabad elfelejteni, hogy a szabadságért harcoló őseink emléke kötelez. Higgyük, hogy az „unokák áldó imádságánál” nincs méltóbb díj, nagyobb jutalom!
A Nemzeti dal úgy működött március 15-én, mint egy nagy robajjal zúduló vízesés, amely erőművet hajt. 1848 márciusában négyszer szárnyalt fel Petőfi ajkairól az égbolt alá. Azóta ott lobog az ifjúság őrszelleme, s nem hagyja a rabságba beletörni a magyart. Nekünk ez a dal hozza el minden márciusában a haza, a nemzet arcát, a megfiatalító tavaszt. Ez a vers az, amelyiket lefokozhattak, betilthattak az önkényuralmi rendszerek, de nem tudták elpusztítani, kisöpörni a magyar emberek agyából és szívéből. Az első nyomtatott példányának története kalandos: a Landerer és Heckenast nyomdájában derült ki, hogy Petőfi otthon felejtette a kéziratot. Tollat, tintát, papirost kért a gépmestertől és emlékezetből lóhalálában papírra vetette a verset. Mikor az első strófa végére ért, a leírt szöveget a türelmetlen Vasvári Pál ollóval levágta és odaadta egy szedőnek. Az egyes verssorokat egymás után kapta meg más-más szedő. Egészen az utolsóig, amelyet a tettvágyban égő szerző diktálása alapján szedett ki Jozef Kohn nyomdász. A vers első, még nedves nyomtatott példányára Petőfi ezt írta: „Az 1848-diki március 15-dikén kivágott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”
Minden benne van ebben a 48 rövid verssorban, ami szükséges a nemzet megújulásához. Benne van, hogy a nemzetnek kínálkozó jó alkalmakat meg kell ragadnia, hogy a cselekvést talpra állással kell kezdeni, s szeretni a szabadságot. Benne van, hogy olykor a legnagyobb áldozatot is vállalni kell, hinni kell a cselekvés érzelmében, a magyarság megújulásában.
Juhász István
nyugalmazott gimnáziumi tanár, Kiskunfélegyháza díszpolgára
