Egy Petőfi karikatúra margójára…

Vajon milyennek látta a művész Petőfit a vászon előtt? És ki látta igazán jól? Az elmúlt évszázad alatt született Petőfi-ábrázolások változatossága felvetheti bennünk a kérdést, hogy valójában melyik művész melyik ábrázolása állhatott legközelebb Petőfi legszemélyesebb, legélethűbb, legpontosabb ábrázolásához? Vajon az egyes művészi technikák mennyire adják vissza a Géniusz költő jellemét, nemzeti identitást erősítő karakterét, melyek azok a karakterológia szempontjából is kiemelten fontos vonalak, amelyek már a papíron, vagy a vásznon Petőfi legjellemzőbb vonásait tükrözik.

1899-ben, a Nagybánya című lapban megjelent Törökfalvi Pap Zsigmond, nagybányai törvényszéki bíró – aki egyébként festészettel is foglalkozott – visszaemlékezése, akit Petőfi titkon Szendrey Júlia hódolójának is tartott. Törökfalvi és Petőfi még Pestről ismerték egymást, 1845-ben ismerkedtek meg Pálffy Albert révén, akivel együtt lakott Petőfi ekkor a Molnár utcában. Törökfalvi ebben az időben, mint jurátus szívesen festett arcképet, mint ahogy ő írja: „csakis vízfestékkel”. Jókai és Pálffy megfestése után felkérte Petőfit is, hogy üljön a vászna elé, akit „le is festett bristól papírosra bal arcról félprofilban.”

Törökfalvi visszaemlékezésében a következőképpen elevenítette fel a szituációt: „Többször kellett ülnie; mondhatom, elég türelmes volt. Egyszer festés közben egész komolysággal azt mondja: „Úgy-e hasonlítok Byronhoz?” „[…] Akkor 22 éves ifjú volt. Tartása egyenes, arca szikár, sötétbarna haj hátul apróra nyírva, előbb nagyobb üstöke kissé göndör hajlással természettől [fogva] felfelé állott, nem úgy, ahogy akkor az ifjúság viselte, a lágy hajat balra felfodorítva, jobboldali választékkal. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonyította Petőfi homlokát, melyen szemöldei közt függőleges redő látszott.”

Törökfalvi leírásában további részletekre is kitér: „[…] Erélyes tekintetű barna szemeinek élénk volt a tüze, amit bágyadt arca még feltűnőbbé tett. Egyenes orra, kis szája, telided alsó ajka volt, mely legtöbbször kissé dacosan ejtette ki a szót. Keskeny bajusza, szája zugán alól vékonyan felhajlott. Spanyolszakállt növelt, ami két oldalon sima arcát hosszabbnak tűntette föl. Egyszerűen zsinórozott fekete attiláját begombolva, arra kihajlott inggallért viselt.”

A leírás egyik legizgalmasabb része kétségkívül az, amelyben Törökfalvi a más művészek által készített alkotásokat is elemzi a saját maga által tapasztaltakkal párhuzamba hozva. A legpontosabbnak Barabás Miklós eredetije után Tyroler metszetét tartotta, azonban a dunaparti Petőfi-téren felállított ércszobor orrát nem olyan szabályos hajlatúnak vélte, mint ahogyan az valójában kinézett.

Végül kissé ironikusan megjegyzi: [...] Huszár Adolf szobrászunknak is említeném, hogy a szoboralak szája tájékán nem látom kifejezve azt a dacos valamit, ami a költőnél – ha szavalt – kiválóan jellemző volt […].

Hajagos Csaba
történész