Tudom milyenek a színek, hiszen láttam valaha – Gulyásné Kis Adelinával beszélgettünk
– Nem könnyű kapcsolatot kezdeményezni nekünk, én személy szerint sutának és ügyetlennek érzem magam látássérült embertársam közelében. Más is számolt be már hasonlóról?
– Semmiképpen sem sutaságnak nevezném ezt. Mivel mindenki megpróbál a lehető legtapintatosabb lenni, és nyilván nem botlik az ember lépten-nyomon fogyatékkal élő emberbe, így érhető ez a bizonytalanság. Nekünk így kell ezt értelmezni, hiszen én is hasonlóképpen éreznék.
– Van olyan, amit ne csináljunk, mert az agyatokra megyünk vele?
– Nagyon rossz érzést okoz nekem például az, amikor egy hivatalos helyen, ahová ügyeket megyek intézni, nem hozzám, hanem a kísérőmhöz beszélnek. Úgy vélem, hogy ebben a szituációban én mentem el az orvoshoz, a hivatalba, így én várom a választ a kérdéseimre. A másik, amikor nincs az embereknek mersze odajönni az utcán segíteni. Több bátorságot szeretnék kérni, bátran próbálják meg! Senki sem úgy született, hogy járatos ilyen szituációkban! Nekem is voltak sztereotípiák a fejemben. Nem vagyok születetten vak, úgy éltem korábban az életemet, mint más látó. Amikor elvesztettem a látásomat, szerencsére összehozott a sors olyan emberekkel, akik szintén látássérültként élik az életüket, ez nekem akkor nagyon sokat segített. Egy alkalommal egy internetes beszélgetés során a 17-18 éves látássérült fiúk söröztek. Én ezen meglepődtem, és elképedve mondtam édesanyámnak: „Anyu! Ők nem látnak és söröznek!” Ez egy vicces, de szimbolikus példa arra, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más: főzünk, gyereket nevelünk, képernyőolvasó szoftver segítségével internetet használunk. Tegnap gyrost készítettem, ami ugyanolyan lett, mint másé, csak talán az enyém lassabban készül. Azóta pedig én is tudom, hogy a sör jól esik.
– Mikor és hogyan alakult ki nálad ez a szembetegség és hogyan tudtad akkor feldolgozni?
– Születésemmel együtt érkezett a betegség, egy fejlődési rendellenesség miatt zöldhályog alakult ki nálam. Ez nem azonos az időskori zöldhályoggal, ami műthető. Az én esetemben is történtek műtétek, de a folyamatot csak késleltetni lehetett, megállítani nem. Így is nagyon hálás vagyok az orvosaimnak, amiért nagyon sok látóévet nyertem. Szemüveget mindig használtam, de látóként éltem. 10-11 éves koromban vált szükségessé a nagyító használata, de a közlekedés még ment. 14 éves koromra veszítettem el a látásomat teljes mértékben. Így van egy elképzelésem a világról, hiszen láttam valaha a színeket. Nyilván idő kellett, hogy továbblépjek, és ebben sokat segített akkor, hogy hasonló problémával küzdő fiatalokkal léptem kapcsolatba. A családom és barátaim segítettek túl a nagyon nehéz időszakon. A mindennapjainkban vannak nélkülözhetetlen eszközök, mint a telefon, vagy a különböző applikációk. Például pénzfelismerő, színfelismerő applikációt használunk. A vakok szövetsége is működtet már egy szenzációs szolgáltatást, Távszem néven, ahol operátorok dolgoznak, és videóhívás segítségével tudnak segítséget nyújtani például levélfelolvasásban, vagy ha mondjuk elejtettem valamit és nem találom. Az ott dolgozó diszpécsereket titoktartás kötelezi. Mindezek mellett a Dél-Alföldi Elemi Rehabilitációs Központtól többek között a szegedi egyetemi évek alatt tájékozódásban és az ottani közlekedés megismerésében kaptam sok segítséget, de a háztartás vezetésében és a gyermeknevelésben is számíthatok rájuk. A legnagyobb szabadság az önállóság.
– Van-e köze a látásvesztésednek ahhoz, hogy pszichológus lettél?
– Nem találtam egyértelmű összefüggést, de szerintem nem lehet teljes mértékben véletlen. Nagyon sok önismereti óra volt az egyetemen, ami sokat segített nekem is több élethelyzetben. Úgy érzem, hogy mire az egyetemre kerültem, az állapotomat már elfogadtam. Jártam az órákra, és teljes mértékben jelen voltam. Laptopon jegyzeteltem, csak kis dolgokban különböztem a többiektől: például elektronikusan vizsgáztam javarészt, vagy ha kellett, szóbeliztem. Az egyetemi tanulmányok kezdete nekem azt is jelentette, hogy egy új várost kellett jól megismernem, ahol egyedül kellett boldogulnom. Ez a tanévkezdés előtt több hónapos tanulást jelentett. Viszont hatalmas változást hozott az életemben ez a néhány év: felnőtté váltam és önálló lettem. Nagyon boldogan gondolok vissza azokra az időkre.
– Ért-e valaha atrocitás?
– Igen, többször is. Meg kellett tanulnom helyén kezelni ezeket. Nem kaphatok ötöst, mert nem látok és nem teljesíthetek így. Ez elhangzott. A tanár látta be végül, hogy nem tud ötösnél rosszabb jegyet adni, hiszen a magam maximalizmusával voltam jelen. Később volt egy szakképzés, ahová jelentkeztem és az állapotom miatt nem vettek fel, vagy olyan munkahely, ahol azért nem alkalmaztak, mert küszöb volt a helyiségekben. Mindezekkel nekem volt dolgom, bár akkor mind nagyon rosszul esett. Úgy érzem, sokkal több kommunikáció oldaná meg ezeket a helyzeteket, így mindenkinek könnyebb lehetne.
– Boldog házasságban élsz 2020 óta.
– A férjem látó, de azt szeretném hangsúlyozni, hogy ő nem segítő! Nem is élünk úgy, hogy ő segít nekem, hanem mint egy jó házasságban, egymásnak segítünk. Igyekeztünk úgy alakítani az otthonunkat és felosztani a feladatokat, hogy az mindenkinek jó életvitelt tegyen lehetővé. Tavaly novemberben megérkezett a kisfiunk, aki nagy boldogságot hozott az életünkbe. Jól alkalmazkodik a helyzethez, nagyon huncut és óriási figyelmet kíván. A feladat nagy kihívás volt, de sokat segített az alapítvány, és a családom is támogatott. Ma már minden gördülékenyen megy szerencsére. Hálás vagyok a munkahelyemnek, amiért együttműködők, támogatók és segítőkészek, a férjemnek, valamint a nagyszülőknek, akikre mindig számíthatunk.
Z. A.
