Petőfi-est a szülővárosvitáról
Dr. Horváth István Károlyné, az "Ötágú síp" Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében e szavakkal ütötte fel a témát: – Nem véletlen, hogy a rendezvény plakátján és meghívóin látható Petőfi-szobor keze a Szülőföldemen című vers első szakaszának egyik sorára mutat, miszerint "Ez a város születésem helye". A vers alá a következőket írta a költő: Félegyháza, 1848. július 6-8. Ő tehát ezt a várost tartotta szülővárosának, s egy másik alkalommal is – esküvőjén – szintén ezt tüntette fel születési helyének. A hosszú évtizedekig tartó vita – az "évszázados Petőfi-per" – végül nyugvópontra jutott, de nem zárult le, s talán sohasem fog lezárulni. Az elhúzódó kemény viták végül Kiskőrös javára dőltek el a több város által is folytatott "harcban". Így most is ezt a várost tartja a közvélemény a költő szülővárosának. Egy dolog kétségtelen: itt keresztelték meg. De a keresztelés és a születés helyszíne nem mindig esik egybe.
Mi vonzotta Petőfit Félegyházához, miért tartotta magát a város szülöttének? Itt élt szüleivel 1824-től 1830-ig, itt tanult meg járni, itt tanult meg beszélni, itt játszott a pajtásaival, itt "lovagolt fűzfasípot fújva" "szilaj nádparipán", s dajkája itt altatta a megfáradt lovast a cserebogár-dallal. Szép, boldog gyermekkora volt Félegyházán – a vers erről tanúskodik. De vonzotta őt az a szellem is, ami erre a városra jellemző volt. Bizonyára tudott a kunok és jászok sajátos történelméről, többek közt a redempcióról. Lipót császár ugyanis 500 ezer rajnai forintért eladta a kun és jász kapitányság lakóit a Német Lovagrendnek, ami jobbágysorba kerülést jelentett. Sem a kunok, sem a jászok soha nem voltak földesúri függésben, ők a nádorhoz tartoztak közvetlenül, s a nádoron keresztül a királyi udvarhoz. Katona-nemesek voltak, mint a székelyek. Az indoklás az volt, hogy a törökellenes hadjárat sokba került, kiürült a kincstár, kölcsönöket kellett fölvenni – többek között a Német Lovagrendtől is. Pár évtized leforgása alatt összegyűjtötték a pénzt és visszavásárolták a szabadságukat a kunok és a jászok is. Konok, makacs, egyenes gerincű emberekről van szó, akik a szabadságért a legnagyobb áldozatot is képesek meghozni. Ez a szellem lehetett a másik komoly vonzerő Petőfi számára, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezett.
Így nem tarthatjuk igazságtalan döntésnek azt, hogy az első világháború alatt Segesvárról Budapestre menekített szobor végül Félegyházára került. Ideiglenesen, de sajnos a körülmények nem tették lehetővé, hogy visszakerüljön eredeti helyére. Az egyik legszebb Petőfi-szoborról van szó, s a félegyháziak csak 1990 után ajándékoztak Erdélynek egy Petőfi-szobrot, kárpótlásul a hozzájuk került szobor helyett. Ezt a műalkotást Fehéregyházán állították fel. Ahogy Petőfi ragaszkodott a városhoz, úgy ragaszkodtak/ragaszkodnak a Félegyháziak a költő szobrának jelenlétéhez. Nem adták vissza – bár felmerült ennek is a lehetősége –, inkább egy másik szobrot készíttettek. 1922-ben, amikor a város határához ért a szobrot szállító alkalmatosság, megkondultak a harangok, s zengtek, amíg a főtérre nem ért a szobor. Úgy érezték, mintha maga a költő jött volna vissza.
Ezt a gesztust nemrég megismételték, amikor a restaurátor-műhelyből szállították vissza a felújított alkotást a helyére. Ugyanúgy zúgtak a harangok, s ünneplőbe öltözött lakók kísérték a főtérre. A város is hűséges a fiához, élteti emlékét, ünnepli évfordulóit, minden oktatási intézmény tanítja a gyermekeit – az óvodásoktól a gimnazistákig – Petőfi tiszteletére, szeretetére, költészetének ismeretére. A magyar költészet egének egyik legfényesebb csillagáról elmondhatják, hogy az ő városukat tartotta szülővárosának!
