130 éve hunyt el Erkel Ferenc zeneszerző, karmester, zongoraművész

Erkel Ferenc zeneszerző, karmester és zongoraművész Gyulán született 1810. november 7-én. Édesapja, Erkel József tanítóként kereste kenyerét, ezen kívül egyházi karnagy volt. Tanulmányait Nagyváradon, majd Pozsonyban végezte. Zenei tanítómestere Klein Henrik, kiváló képzettségű pozsonyi muzsikus. Kolozsvárra szerződött házi zenetanárnak 17–18 éves korában, itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének vezéralakjával. Zenei pályáját zongoraművészként kezdte, viszont alkalmilag vezényelt és a zeneszerzéssel is megpróbálkozott.

1834-ben mutatkozott be Pesten először, a következő évben le is telepedett a fővárosban. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál karnagyként dolgozott. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került első karmesteri minőségben, ahol három évtizeden át zenei vezető és irányító szellem volt. Aktív kapcsolata a színházzal a zeneszerző érdeklődését is a színpad felé irányította. 1840-ben elkészült első operája, a Bátori Mária. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) hasznos segítőtársa operaszerzői munkájában. 1844-ben mutatták be a Hunyadi László c. operát (ugyancsak Egressy szövegével). A Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot Erkel szerzeménye nyerte meg; Himnuszát mindmáig magáénak vallja a nemzet. A szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számos esetben vezényelt. Ugyanebben az évtizedben született meg újabb operája: a Bánk bán, az utolsó Egressy-szövegre írt opera, amely 1861-ben került színre. Ez jelenti Erkel pályájának a csúcsát.

Későbbi operái nem hoztak különösebb sikert és nem is bizonyultak maradandónak. Ennek oka részben, hogy nem talált többé megfelelő szövegíró társszerzőre. Főképp azonban az, hogy a kiegyezés korának légkörében művészete fokozatosan talajtalanná vált és elsorvadt. Megtiszteltetésben, ünneplésekben továbbra is volt része. 1868-ban az Országos Magyar Daláregyesület vezető karnagyává választotta; új tisztsége jó néhány kórusmű megalkotására késztette. Zenepedagógiai téren is vezető szerephez jutott. Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára volt. Az 1884-ben megnyíló Operaház főzeneigazgatói címmel tisztelte meg. 1888-ban 50 éves működése alkalmából ünnepelte a főváros, majd 1890-ben 80. születésnapján utoljára lépett pódiumra a Filharmóniai Társaság hangversenyén. 1839-ben nőül vette Adler Adélt, a házasságukból négy jeles képességű muzsikus fiú született: Gyula, Elek, László és Sándor. Erkel Ferenc mai zenei romantikának Liszt mellett a legjelentősebb képviselője. Nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének mély átélésével, kifejezési lehetőségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakkör alelnöke, egy év múlva elnöke. Több játszmája jelent meg a Berliner Schachzeitungban.

Budapesten hunyt el 1893. június 15-én.

Emlékére 1952-ben állami díjat alapítottak, amellyel évente (április 4-én) kiemelkedő magyar zeneműveket és zenetudományi munkákat jutalmaznak.

Operái:

Sarolta (szöveg: Czanyuga József, 1862),

Dózsa György (szöveg: Szigligeti Ede, 1867),

Brankovics György (szöveg: Ormai Ferenc és Odry Lehel, 1874),

Névtelen hősök (szöveg: Tóth Ede, 1880),

István király (szöveg: Váradi Antal, 1885).

Kísérőzenék népszínművekhez, zongoraművek: Rákóczi-induló, 1840, Eredeti magyar, 1844, Marches hongroises, 1852, továbbá: Sakkjáték – pantomim, 1853, Magyar cantate – ének-zenekar, 1867, Ünnepi nyitány, 1887. – írta róla az arcanum.hu.