Tisztelet és versengésmentesség – Üzbegisztán egy kecskeméti fotóriporter lencséjén át
Borítókép és további fotók: Ujvári Sándor
Az utazás kihívásairól, a szakmai érvényesülésről és a közép-ázsiai mentalitás sajátosságairól Ujvári Sándorral a kecsup.hu munkatársa beszélgetett.
– Hogyan kerültél ki Üzbegisztánba fotózni?
– Az utazás lehetősége a Turksoy nevű Nemzetközi Török Kulturális Szervezet meghívásával és Lezsák Sándor támogatásával jött létre. A Turksoy a türk tudatú népek kulturális szervezete. Kicsiben az UNESCO-hoz lehetne hasonlítani, céljuk a kulturális értékek megőrzése, a szervezethez kapcsolódó országok közötti kulturális kapcsolatépítés, olyan programokon keresztül, mint például ez a fotóművészeti projekt is volt.
Ebben az évben az üzbég kulturális minisztérium volt a házigazda, aki összehívott egy fotóscsoportot – köztük engem is – azzal a céllal, hogy készítsünk képeket Üzbegisztánról. Elsősorban turisztikai ajánlónak szánták a képeinket, a program végén Taskentben egy kiállításon mutattuk be a munkáinkat, valamint később katalógus is készül a képanyagból, illetve mindenki „hazahozta” a saját fotóit. Nagyon kötött program volt, főleg a turisztikai látványosságok mentén vittek végig bennünket az országon. Két és fél héten keresztül, reggeltől estig mentünk; autóval, busszal, kisbusszal, vonattal, repülővel. Akkorák a távolságok, hogy az időnk jelentős részét úton töltöttük. Végig jártuk a nagyobb, turisztikailag fontos városokat, mint Andizsán, Samarkand, Buhara, Xíva és jónéhány kisebbet is.
A turisztikai látványosságok mellett a helyiek életét is lencsevégre kapta Ujvári Sándor fotóriporter
– Mennyire kaptatok szabad kezet a fotózáshoz?
– A szakmai tapasztalatom lehetőséget ad arra, hogy azt is le tudom fényképezni, amit mutatni akarnak és azt is, amit én láttatni akarok. Samarkandban lenyűgöző építészeti értékek vannak, kihagyhatatlan fotós szempontból, de egy utcával arrébb pedig a valós élet zajlik, ami szintén fényképre kívánkozik. Engem az építészet kevésbé kötött le, szerencsére volt lehetőség elszakadni néha a csoporttól, így felfedeztem azt is, hogy hogyan élnek a helyi emberek a több száz éve létrejött csodás épületek árnyékban, kik lakják most a világörökség ezen részeit.
„Felfedeztem azt is, hogy hogyan élnek a helyi emberek a több száz éve létrejött csodás épületek árnyékban”
– Hogy indultál neki az útnak?
– Nem vagyok egy nagy utazó, komoly komfortzóna átlépést jelentett számomra ez az út. Eleve három hétre kiszakadni a közegemből, a családomból, a munkámból, az otthonomból egy kihívás. Emellett nem eszem húst, nem nagyon beszélek nyelveket, úgyhogy ezek tovább nehezítették a helyzetem. Minden szempontból merész vállalkozás volt számomra belevágni, de olyan fantasztikus szituációkba csöppentem, hogy kár lett volna kihagyni.
„Minden szempontból merész vállalkozás volt számomra belevágni ebbe az útba…”
Rögtön a megérkezésem kalandosra sikerült, ugyanis a megbeszéltekkel ellentétben senki nem várt táblával a reptéren. Üzbegisztánban erős rendészeti fegyelem él, nincs lézengés a reptéren, úgyhogy perceken belül kint találtam magam a taxisor előtt. Ekkor tudatosodott bennem, hogy egy idegen országban vagyok Ázsia közepén, nincs internetem, nem tudom merre van a szállásunk és fogalmam sincs, hogyan lépjek kapcsolatba a megadott kontaktszemélyekkel. Két hatvan év körüli taxis állt mellettem, akik üzbégül próbálkoztak szóba elegyedni velem. Miután megértették, hogy Magyarországról érkeztem, az egyikőjüknek felcsillant a szeme és rávágta, hogy BUDAPEST!, majd a következő pillanatban boxoló állásba ugrott előttem és vigyorogva mondta, hogy Pápp Lászlo!
Ezt a jelenetet nem lehet egykönnyen lereagálni, nagyon megható volt számomra, hogy ott a világ végén, egy papucsos, kigombolt inges üzbég taxisofőr ilyen információkat ismer a hazámról. Egy perccel később pedig már megosztotta az Iphoneja hotspotját, így tudtam küldeni egy fotót a kontaktomnak, aki az alapján beazonosította, hogy hol vagyok, és értem jött. Azt hiszem, hogy ez a kis történet nagyon jól leírja, hogy hogyan működik ez az ország.
– Mik voltak az első benyomásaid?
– Taskent 2,5 milliós város, hatalmas épületekkel. Mindenhol építkeznek. Csak nagyban tudnak gondolkodni. A fővárosban nagyon szélesek, 2×2, 2×3, 2×4 sávosak az utak, és egyszerre rengeteg autó közlekedik rajtuk. A csúcshőmérséklet az ottlétünk alatt 45 fok volt, elviselhetetlen a meleg, ezért az utakon fehér autókkal közlekednek, amelyek kilencven százalékban Chevroletek. Akad még egy-két régi Lada, és néhány itthon is ismert márkájú autó, de tömegével fehér Chevroleteket lehet látni a nagyvárosok útjain. Számomra ez azt mutatta, hogy
AZ EMBEREK NEM AKARNAK MÁSOK LENNI, NINCS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS.
„Az emberek nem akarnak mások lenni, nincs megkülönböztetés”
Elfogadják, hogy egyformák vagyunk, és ez a fajta bölcs alázat mindenhol megjelenik a hétköznapi életükben. Türelmesek, mosolyognak, tisztán, elegánsan öltöznek, a nők a nagyobb városokban már európai viseletben is, de a kisebb városokban, falvakban még a hagyományos iszlám öltözetben.
A hithez is másképp állnak, mint mi. Sokkal aktívabb vallásgyakorlók, és nem csak a felszínen. A csapatunkban 4 török fotós volt, de a többi országból érkezett alkotók java is az iszlám vallást gyakorolta. Vacsorák után rendre ima következett, amit az egyik szervező-fotós török hölgy kezdeményezett, de gyakran átadta a fohászmondás lehetőségét másnak. Alapvető élmény velük kapcsolatban a kiegyensúlyozottság. Az út előtt beszélgettem olyanok személyekkel, akik már jártak Közép-Ázsiában, köztük egy tanárral, aki rendszeresen jár ki népzenét gyűjteni. Sok mindenről mesélt, de erre nem lehet felkészülni. Üzbegisztán nagyon erősen iszlám ország. Jelen van ugyan a katolikus vallás és a buddhizmus is, de csak kis mértékben, viszont abszolút toleránsak a többi vallással kapcsolatban.
Üzbegisztánban az emberek sokkal aktívabb vallásgyakorlók, és nem csak a felszínen
Andizsánban éppen imáról jöttek ki a férfiak egy hatalmas mecsetből, mi pedig szétnézhettünk utána az épületben. Kifelé jövet, amikor húztam a cipőmet, megláttam, hogy a mecset udvarán egy idős és egy fiatal férfi teázgat. Készítettem róluk távolról egy képet, majd a következő pillanatban az öreg elkezdett nekem integetni. Általánosságban jól viselték a fényképezést az emberek, de nem tudtam, hogy mi az, ami náluk még megengedett és mi nem. Itt nyilván egy elég intim szituációba fényképeztem bele. Az öreg azonban továbbra is integetett, és mondta, hogy menjek oda. Miután megtudta, hogy Magyarországról érkeztem, azonnal leültetett maguk mellé és megkínált teával.
Általánosságban jól viselték a fényképezést az emberek még az intimebb szituációkban is
– Melyek voltak a legszebb épített kincsek?
– Xiva volt számomra az egyik legvarázslatosabb hely. A városnak különleges elrendezése van, várfalakkal körülvett belső várossal rendelkezik, ami javarészt vályogtéglából épült. Bővelkedik tornyokban, bástyákban, minaretekben, amit gyönyörű, mázas burkolat díszít, így a napfényben ragyog az egész. Buhara és Samarkand is a legősibb városok közé tartoznak világviszonylatban is. Ezek a Selyemút mentén épült városok hihetetlen gazdagságot halmoztak fel a kereskedelem által. Samarkandban van egy hármas épületegyüttes, a Registan-téren, ami a legnevezetesebb muszlim építészeti emléke a városnak, ezáltal a legkedveltebb turisztikai célpont is. Éjszaka zenei kíséret mellett a szivárvány minden színével megvilágítják egy olyan intelligens világítási rendszerrel, amitől a fények folyamatosan vándorolnak ablakról ablakra. Ezzel az audiovizuális élménnyel teljesen más képet mutatnak éjjel az épületek.
Zenei kíséret mellett „vándorló” fényekkel világítják meg Samarkandban a Registan-téren található hármas épületegyüttest
A forróság miatt a helyiek is jellemzően este élnek. Sötétedéskor megváltozik a város hangulata, komplett családok, nagyszülők, anyukák, gyerekek, kisbabákkal lepik el az utcákat, beszélgetnek, bicikliznek, rollereznek, ugrálóváraznak, ez nálunk elképzelhetetlen lenne.
A forróság miatt a helyiek is jellemzően este élnek
– Milyen volt a kapcsolat a fotós kollégákkal?
– Először azt gondoltam, hogy egy nagyon furcsa, vegyes társaságba csöppentem, ami részben igaz is volt. Változó létszámmal, 15-18 fővel utaztunk, köztük professzionális fotósok, fotóművészek és tehetséges műkedvelő fényképészek is, mind-mind autonóm személyiség. A legszebb talán az, hogy olyan fotósokkal találkoztam, aki teljesen eltérő képi világgal rendelkeznek. A képeinket épp ezért nagyon nehéz lenne összehasonlítani, viszont a maga területén mindenki fantasztikus dolgot csinált. Izgalmas volt látni, ahogy a fotók készültek, majd a kész képeket visszakötni az alkotóhoz, igazi műhelymunka történt.
Harmincéves fotós tapasztalattal nekem nem nagyon tudnak már újat mutatni, de összezárva 3 hétig, együtt napi 12-16 órában ezekkel a művészekkel, komoly tapasztalást adott arról, hogy ugyanazokból a helyszínekből és eseményekből ennyi féle ember hogyan veszi ki magának a sajátját úgy, hogy a végén mégis egy egésszé állt össze az anyag egy kiállítás formájában.
Induláskor én eleve „kívülálló” voltam, mint az egyetlen európai, ráadásul nem is eszem húst, nem beszélek törökül vagy oroszul. Aztán az első képeimet látva nagyot változott a megítélésem. Előtte különcnek tartottak, onnantól viszont már beemeltek maguk közé és ez nagyon jól esett. Andrej, a Tatárföldről érkezett fotóművész például sokat segített nekem a fordításban és kitartóan tanította nekem az orosz szavakat. Természetesen a kép volt a közös nyelvünk, azt mindenki értette.
A kép volt a közös nyelvünk, azt mindenki értette...
– Mi az, amit szívesen magaddal hozol az útról, a képeken kívül?
– Egymás tisztelete és a versengésmentesség. Illetve, szintén példaértékű az idősek elfogadása, főleg az idős nők szerepe a közösségben. Létezik ott egy ülőalkalmatosság, ami úgy néz ki, mint egy megemelt franciaágy kerettel. Ennek a közepére betesznek egy asztalt hosszában, szőnyegekkel terítik körbe és ezeken üldögélnek kinn az utcákon, családi házaknál, de még a vendéglátóhelyeken is. Jártunk egy folyóparti pihenőparkban, ahol sorban álltak ezek a 8-10 fős kiülők. Több olyan is volt, amelyiken 60 év feletti nők beszélgettek, nevetgéltek, szórakoztak, áradt belőlük a derű.
A 60 év feletti nők beszélgetnek, nevetgélnek, szórakoznak és áradt belőlük a derű
Elkezdtem fotózni őket és nem sokkal később odahívtak, leültettek maguk közé – pedig ott férfiak és nők külön asztalnál ülnek – és megkínáltak gyümölcsökkel, süteményekkel, teával.
A nők és a férfiak külön asztaloknál ülnek
Meglepő és nagyon kedves gesztus volt ez számomra, pozitív példa arra, hogy ott milyen nagy mértékben figyelnek egymásra az emberek, pedig sokkal egyszerűbben élnek, mint mi.
Szamárháton mennek az emberek vasárnap reggel kaszálni a Kaskadarja nevű hegyi faluban
Kaskadarja nevű hegyi faluban vasárnap reggel vályogvetéshez taposta egy fiatalember a sarat, miközben szamárháton mentek az emberek kaszálni. Vidéken ötven-száz éves elmaradás érezhető Európához képest (felszereltség, infrastruktúra stb…), mégis tiszták, rendezettek az otthonok is.
Vidéken ötven-száz éves elmaradás érezhető Európához képest, mégis tiszták, rendezettek az otthonok is
Jártunk családi házakban, ahol nem számítottak az érkezésünkre. A nagymama, aki sajnos beteg volt, kinn ült a teraszon egy szőnyegen, a lánya vezetett körbe bennünket, aki éppen barackot pucolt a lekvárfőzéshez. Mindenütt gyönyörű tisztaság volt. Idillikus élmény volt számomra, mert a gyerekkori emlékeimbe kalauzolt vissza.
