Értsünk szót egymással!
Képgaléria
Az előadás címe ugyan utal a tartalomra, de valójában ettől sokkal többet kaphattak azok, akik ezen az estén ellátogattak városunk könyvtárába. Kulcsot a gyermekeikhez, párkapcsolatuk harmonikus működtetéséhez. A két idézett vers, ami elhangzott az előadás alatt, már önmagában töprengésre késztette a vendégeket. Az egyik Szabó Lőrinc tollából a Lóci óriás lesz című mű, a másik pedig Diane Loomans örökérvényű sorait tartalmazza, Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést címmel.
Az est során számos olyan praktikát, példát tárt szemünk elé az előadó, amely kézenfekvőnek tűnik ugyan, mégis aligha tudjuk ezeket alkalmazni a mindennapokban. Az asszertív kommunikáció (olyan kommunikációs forma, ahol a kommunikáló személy magabiztosan, az érzéseit felvállalva, a saját igényeit is közvetítve tud kapcsolatot teremteni a nehéz szituációkban is) fontossága elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermekeink számára biztos pontként szolgáljunk a mindennapokban, és ne az ellenséget, sokkal inkább a segítőt lássák bennünk. Fontos, hogy legyünk érzelmileg elérhetőek, vállaljuk fel a saját érzéseinket, legyünk nyitottak az újdonságokra és, ami a legfontosabb, kellő humor nélkül ezt nehezen lehet kezelni. Utóbbiban a résztvevők mindegyike egyetértett. A légkör családias volt ugyan, de ennek hála a hallgatóság megnyílt és őszintén beszélt nehézségeiről, észrevételeiről, amelyekből a többiek is sokat tanulhattak.
T. L.
"Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék,
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék,
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék,
bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném,
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalmáról."
„Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.”
Fotó: Fantoly Márton
