Menekülés a földi pokolból
A kiskunfélegyházi Lázár Gabriella a napokban érkezett haza Izraelből. Onnan, ahol most ezrek veszítik el szeretteiket, otthonaikat, életüket. Megkeresésünkre elmesélte, hogyan jutott haza a földi pokollá vált Szentföldről.
– Miért utazott Jeruzsálembe?
– Körülbelül hét-nyolc éve rendszeresen járok ki, mert amerikai családokkal vagyok kapcsolatban. Ilyenkor két-három hetet ott töltök. Most is ez volt a terv, de az október 7-i események felülírtak mindent…
– Hogyan emlékszik vissza az eseményekre?
– Szombat reggel 6 óra 20 perckor szirénázásra ébredtem. A kilencedik emeleten laktam, kimentem az erkélyre, eleinte azt hittem, hogy komoly baleset történt. Furcsa volt a hang, körülbelül hat-hét percbe tellett, mire rájöttem, hogy ez légiriadó. Később rakétákat láttam szállni a távolban, majd a hírportálokat böngészve egyre több információhoz jutottam. A korai időpont miatt nem voltak emberek az utcán. Akkor még nem volt bennem félelem. A vendéglátó család felnőtt tagjaival arra törekedtünk, hogy ne izgassuk fel a gyerekeket feleslegesen. Egyébként a helyiek számára nem jelentenek újdonságot a kisebb robbantások, mindig óvatosan kellett közlekednünk az utcán.
– Milyen volt a közhangulat ezután?
– Húszpercenként ki kellett jönnünk a lakásból és tulajdonképpen a lépcsőház szolgált bunkerként. Évtizedek óta úgy építkeznek, hogy egy esetleges bombázás, vagy támadás ellen védettek legyenek. A lépcsőházakat több méter vastag betonfalak alkotják, amelyek ellenállnak egy detonációnak is. Mindenki fegyelmezetten és nyugodtan viselkedett. Folyamatosan rajtam volt egy vállon átvethető táska, amiben az összes fontos iratom, pénzem, telefonom, töltőm és a repülőjegyem volt arra az esetre, ha sürgősen el kell hagyni az épületet. De arra nem volt forgatókönyvem, hogy miként kell viselkedni ilyen helyzetben. Úgy emlékszem, körülbelül 13 óráig hallottuk a zajokat, addig a fogadó család énekelt, imádkozott. Próbáltuk a gyerekekben oldani a feszültséget.
– Mikor döntötte el, hogy mindenképpen hazajön?
– Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a családdal és a barátokkal. Másnap a vendéglátó család elment egy zsinagógába, én otthon maradtam. A lányom elküldött egy linket, ahová regisztrálni lehetett annak, aki bajban van és haza szeretne jutni. A regisztrációt követően felvette velem a kapcsolatot a nagykövetség, és felajánlották segítségüket.
– Hogyan jutott haza?
– Néhány utcányira lakott tőlünk egy ismerős család, akiknek a bejárónőjével baráti kapcsolatot ápoltunk. Felhívtam ezt a mexikói hölgyet, taxit rendelt a házuk elé. Szó szerint másodpercek alatt összepakoltam a dolgaimat és gyalog elindultam hozzájuk. A család addigra csomagolt nekem ételt és italt, elindultam a reptérre. Ez normál esetben 40 perces út, de most 25 perc alatt kiértünk a reptérre az autóval. Abban a majdnem fél órában mindent átértékeltem magamban. Nem az ijesztett meg, hogy akár meg is halhatok, hanem az, hogy mi lesz a gyerekeimmel, a szeretteimmel.
– Mi fogadta a reptérre érve?
– Egy üzemen kívüli, a föld felszíne alatti részt megnyitottak, ami egy bunker volt. Sok ember gyűlt össze, akkor már éreztem, hogy innen haza fogok jutni. Nagyon megható volt, amikor egy kint élő, a reptéren büfét üzemeltető magyar hölgy tudomást szerezve az ottlétünkről felajánlotta, hogy szívesen megvendégel bennünket, ha éhesek, szomjasok vagyunk. Ebből is látszik, hogy a bajban mi magyarok is képesek vagyunk összezárni és emberségesen viszonyulni egymáshoz. Végül ezzel a gesztussal nem éltünk, mert a repülőtér munkatársai elláttak bennünket étellel, itallal.
– Mikor tudták elhagyni a repteret?
– Éjfél körül szálltunk fel, miután megérkezett a külképviselet munkatársa. A várakozókat csoportokba rendezték, a családosok, idősek elsőbbséget élveztek. Összesen 215-en érkeztünk aznap haza.
– Egy ilyen megrázkódtatás után mi játszódik le az ember fejében? Átértékelte az életét?
– Igen, mindenképpen! Az emberi kapcsolatokat ápolnunk kell, jobban oda kell figyelnünk egymásra. Rövid az életünk és csak egy van belőle. Nem érdemes konfliktusokkal mérgeznünk magunkat. Az apró figyelmességek felértékelődnek. Éjjel, amikor megérkeztem Budapestre, csak egy nyári ruha volt rajtam. Fáztam, kimerült voltam. Meg szerettem volna szállni egy éjszakára a reptér melletti hotelban, de már nem volt hely. Két fiatal recepciós dolgozott ott, akik emberségből jelesre vizsgáztak: felhívtak egy másik szállodát, hogy fogadjanak, és amikor megérkezett a taxim, ételcsomaggal és innivalóval kedveskedtek. Ezek az apró figyelmességek nagyon fontosak, hiszen visszaadják a hitünket és rávilágítanak az életünk értelmére.
V. B.
