Felolvasóest Kovács Sándor verseiből
Képgaléria
Dr. Kása Zsuzsanna a teltházas nézőközönség előtt így emlékezett meg egykori tanáráról, majd később kollégájáról: – Szívből teszek eleget Sanyi bácsi fiának, Kovács Sándornak, aki felkért a mai megemlékezés egy szeletének megírására. Nem szomorúra terveztem az emlékezést, inkább könnyedre, amilyen Sanyi bácsi is volt. A szája szegletében akkor is mosollyal, amikor komoly dolgokról esett szó. Rosta Ferenc nyugalmazott igazgató búcsúztatásából idézve: „Mindenkinek a gondolataiban ott keringenek ilyenkor a vele kapcsolatos régi emlékek, élmények, felvillannak a hozzá kapcsolódó események. Az iskola történetének harmadik leghosszabb ideig tartó igazgatósága volt az övé. Több mint húsz esztendőt adott neki a sors e tisztség betöltéséhez. A nevéhez fűződnek olyan jelentős történések, mint az intézmény 150. évfordulójának megemlékezései, a tagozatos oktatás megteremtése, a muzsika ünnepének lehetővé tétele, az új épületszárny megszületése, vagy a keresztény tagozat indítása. Ezekre különösen büszke volt.”
Nyugodtsága, embersége mindig arra késztette, hogy türelemmel apró lépésekkel haladjon céljai felé. Igazgató úrra gondolva azt is megemlítem, hogy fia, a „kis” Sanyi évfolyamtársam volt a Móra Ferenc Gimnáziumban. Középiskolás éveink mind a négy évét egymás melletti tanteremben töltöttük. Sanyi édesapja akkor is iskolánk igazgatója volt, de ezzel egyikük sem élt vissza. Csodálatos középiskolai időszakot töltöttünk alma materünk falai között, amit az igazgató úrnak és az általa teremtett hangulatnak is köszönhettünk. Emberséges, jó lelkű volt gyerekkel, felnőttel egyaránt. Szelíd, békeszerető, líraiságba hajló alkata legjobban verseiben fejeződött ki. Bár több kötetét is kiadták, mégsem tekintette magát költőnek, inkább olyan embernek, mint aki kiírta magából azt, ami fájt, amit szépnek, jónak tartott. Örült az élet megannyi szépségének, az ifjúságnak, az őt körülvevő világnak, a májusi szerenádoknak. Hihetetlenül szerette és tisztelte feleségét, akit nagy odaadással és szeretettel ápolt haláláig. Ez a helytállás példaként állhat mindannyiunk előtt. Ahogy Rosta Ferenc igazgató is számolt: 30 esztendő telt el azóta, hogy Kovács Sanyi bácsi kilépett iskolájának kapuján – ahol az egykori tablók sárguló fényképei máig őrzik arcának vonásait. A nyugdíjazását követően az igazgató úr tanügyigazgatási tevékenységét abbahagyta, viszont az írói vénáját aktívan szinten tartotta. Sok versét a fióknak írta, de Rácz-Szabó Zoltán – ahogyan a mai alkalommal is tolmácsolja – több alkalommal szólaltatta meg Kovács Sándor versekbe rendezett szavait.
Sanyi bácsi élete utolsó éveit szociális intézményben töltette. Ez az ellátási forma volt számára ugyanis a legbiztonságosabb. Humora, pozitív gondolatai mindaddig nem hagyták el, amíg a Jóisten elméjét tisztán tartotta.
Ezen időszakát Wass Albert: „Mert mi a fontos?” versének részlete szemlélteti leginkább: „Mert mi a fontos? Az élet. Más semmi, csak az az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehová és semmire… még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér.”
Drága Sanyi bácsi! Személyiséged mind kollégáid, mind tanítványaid lelkében tovább él. Isten áldjon már odaát!
V. B.
Fotó: Fantoly Márton
