Ukrajnából menekült családok – ideiglenesen örökre?

2022. február 24-én Oroszország hadműveletet indított Ukrajna ellen. Ezzel kezdetét vette az immár több mint másfél éve tartó háború, amit Európa legnagyobb hagyományos katonai konfliktusaként tartanak számon a második világháború óta. Az első menekültek nem sokkal ezután érkeztek hazánkba, és akadtak közöttük, akik Kiskunfélegyházán találtak ideiglenes otthonra.

Munkatársaink tavaly húsvét előtt látogattak meg közülük néhány családot. Gyerekek, felnőttek, idősek abban a reményben rendezkedtek be ideiglenes szállásaikon, hogy a friss traumák hamarosan távoli rémálomnak tűnnek csupán. De nem így lett. A hónapok egyre csak teltek, a fájdalmas események sora pedig mostanra kétséget sem hagyott arról, hogy a sebtében elhagyott, visszavágyott otthon és élet már soha nem lesz ugyanaz, mint volt.

Városunkban élő, Ukrajnából menekült családoknál jártunk.

Horváth Erzsébet – vagy, ahogy mindenki hívja Erzsi mama – és népes családja egy Kun utcai önkormányzati bérlakásban él. Ódor Lászlóval, az önkormányzat szociális osztályvezetőjével érkezünk hozzájuk, aki a kezdetektől tartja velük a kapcsolatot és nemcsak jól ismeri életük minden körülményét és gondját, de a megoldásukat is szívén viseli.

A Kárpátaljából érkezett család több mint tíztagú. Mindannyian magyar anyanyelvűek, oroszul csak Erzsi mama beszél. Egyszerű, becsületes, szorgalmas emberek egytől egyig. A kicsik iskolába járnak, a felnőttek dolgoznak. A közös költségekhez minden kereső hozzájárul. A pénzt Erzsi mama kezeli, rajta nyugszik a szervezés, mosás, főzés, takarítás terhe is.

– Mindent én csinálok, és mindenre van időm – vágja ki büszkén az 58 éves asszony, miközben végigkalauzol bennünket a patyolattiszta lakáson. Felsorolni is sok azoknak a nevét, akik e falak között hajtják álomra a fejüket. Mégis, békében megférnek. Persze reggelente, amikor mindenki készül iskolába, munkába, van toporgás az egyetlen fürdőszoba előtt – meséli nevetve az asszony, majd sorolni kezdi: – Itt mi alszunk a lányommal, Jolánnal. Az ő hét gyermeke: Józsi, Norbi, Erzsike, Ottó, Jázmin, Ábel és Jónás népesítik be a többi szobát, vannak, akik már párjaikkal, gyermekeikkel.

A 16 éves Erzsike kislánya, Mirella már itt született tavaly márciusban, megérkezésük másnapján. Azóta kistestvére, Martin is világra jött. Ő most egyhónapos.

Erzsike úgy gondolja épp elég nehézség mindenkinek, hogy szülőotthonuktól távol kell boldogulniuk. Vállt vállvetve, mégiscsak könnyebb. Ezért nem hagyja szétszéledni a népes famíliát.

– Jó itt nekünk azért is, mert van munkalehetőség. Otthon legfeljebb egy kis napszám adódik a férfiaknak: krumpliszedés, tengeritörés… Az asszonyoknak meg marad a kosár- meg lábtörlőfonás gyékényből. Közülünk senki sem rest a kétkezi vagy többműszakos munkára – magyarázza a családfő.

Tavasztól őszig az öreg garázsból kialakított nyárikonyhában megy a főzés és annak udvari előterében zajlik az élet. Ez a mama birodalma, aki ottjártunkkor krumplilevessel és tésztával várta a hazaérkezőket. A sok éhes száj aztán percek alatt „elpusztította” a szokásos három-négy kiló kenyérrel együtt, ami minden nap elfogy.

Persze tucatnyi ember egy többlakásos önkormányzati udvarban nem a legáhítottabb szomszédság. Ebből olykor adódnak is gondok. Ódor Lászlótól megtudjuk, hogy az önkormányzat egy ideje már keresi a módját, hogy a fiatal kisgyermekes párokat a Családok Átmeneti Otthonában helyezzék el. Ha ez sikerül, itt csak a mama, Jolán meg öt gyerek maradna, amivel talán már a szomszédok is kiegyeznek.

Ők minden megoldást köszönettel fogadnak és beérik azzal, ami van. Hálásak, amiért a fiatal férfiak is itt lehetnek, élnek, dolgozhatnak a családjukért, nem kell az életükért aggódni. Bár vágynának az otthonukba, miattuk szóba sem jöhet a hazaköltözés: azonnal elvinnék őket erőszakkal katonának – mondja a nagymama. Sokkal inkább azt szeretnék, hogy további családtagokat tudhassanak biztonságban.

Maryna Shcherbynáék egy Jókai utcai házrészben találtak otthona. Itt kerestük fel őket Erzsi mama kíséretében, aki vállalta a tolmácsolást. Ők ugyanis ukrán anyanyelvűek, nem beszélnek magyarul.

Két nővér: Marina és Olga élnek itt családjukkal. Az akkor még 1,4 milliós lélekszámú Harkivból (oroszul Harkov) érkeztek, amit a 2022. február 24-én Oroszország által Ukrajna ellen indított háború gyakorlatilag az első órákban elért. Az asszonyok – hátrahagyva otthonukat, egzisztenciájukat – két-két gyermekkel vágtak neki az ismeretlennek. Marináék érkeztek hamarabb. Az apa, Andrej, kerülővel, több héttel később ért Félegyházára. Így tudta elkerülni a kényszerbesorozást, ami mindvégig a feje fölött lebegett. Marinát és a gyerekeket egy család fogadta be ideiglenesen, míg végleges szállást találtak. Tavaly nyáron érkezett meg Olga és az ő családja. Azóta együtt laknak, segítve, támogatva egymást.

Ottjártunkkor a halk szavú Marina fogadott bennünket. A gyerekek érkezésünkkor visszavonultak, láthatóan nem kívántak részt venni a beszélgetésben. Mint megtudtuk, Marina egyetemi oktató volt a Harkivi Közúti Közlekedési Egyetemen, testvére, Olga fodrászként dolgozott. Itt ők és Andrej is szalagmunkát vállaltak egy helyi műanyagfeldolgozó vállalatnál. A négy gyerek a Waldorf iskolába jár, a felnőttek pedig úgy hangolják össze a műszakokat, hogy egyikük mindig otthon legyen velük.

Nemes Ildikó, a Waldorf iskola pedagógusa segít nekik ügyeket intézni, fordítani kezdetektől. Egy éve pedig már a gyerekek tanításában is részt vesz. Marina másodikba, Mása hetedikbe, Olga ötödikbe, Vlad pedig nyolcadikba jár. Ildikó szerint mindegyikük szeretetreméltó és okos.

– Mindenki nagyon megkedvelte őket, diákok és tanárok együtt örülünk velük minden megtanult magyar szónak. A szülők is kedvesek, részt vesznek az iskolai kezdeményezésekben is. Szeretetreméltó, összetartó család, akik példát mutatnak azzal, hogy méltósággal és szorgalommal állnak helyt a kialakult élethelyzetben – mondja a pedagógus.

Ildikótól megtudtuk azt is, hogy az iskolában odafigyelnek az átélt megrázkódtatások feldolgozásának, a gyerekek beilleszkedésének megkönnyítésére. A háború kérdése is többször szóba került mióta itt vannak, erről a témáról nagy érzékenységgel, de természetesen és őszintén beszélnek.

Marina, az egyetemi oktatóból lett szalagmunkás ottjártunkkor visszafogottan beszélt az életükről, érzéseiről. Megtudtuk tőle, hogy nagyon megszerették Félegyházát, vannak már barátaik, eljárnak néha kirándulni is, de az idejük javát leköti a munka, a tanulás és a háztartás. Tekintetének mélysége viszont sokkal beszédesebb volt ennél. Felsejlett benne a bombázások rémülete, a rettegés, az aggodalom, a csalódottság, a fájdalom… De a remény, az életszeretet és az elszántság is.

Feszengek, toporgok, udvariasan mosolygok a kényelmetlen helyzetben. Kényszeredetten mondanék valami bölcset, valami vigasztalót, de amit gondolok, az annyira banális, annyira közhelyes, hogy inkább magamban tartom: bárcsak begyógyulhatnának ezek a gyógyíthatatlan sebek! Bárcsak soha többet senkinek ne kellene átélnie hasonlót!

T. T.

Fotó: Fantoly Márton