Egyetlen háborúban sincsenek nyertesek, csak vesztesek
– Nálunk gyerekkoromban a politika nemigen került szóba otthon. Szüleim és nagyszüleim arra tanítottak, hogy hagyjuk azt a politikusokra, mi pedig koncentráljunk a munkára és a tanulásra. Apai nagyapám megjárta Don-kanyart, ahonnan túlélőként visszatért közénk. Másik nagyapám asztalos volt, ahogy hat-hét generációra visszatekintve valamennyi férfi felmenőm azon az ágon. Apám építészként dolgozott. Én előbb fogtam szerszámot nagyapám műhelyében, mint ahogy jártam, mindenkitől, akire felnéztem, a munka és az alkotás szeretetét láttam. 14 éves koromtól rendszeresen dolgoztam építkezéseken, ami pénzt megkerestem, azt az édesapám megduplázta.
Robi olyan közegben nőtt fel – meséli –, ahol a sokszínűség természetes volt: a közösségekben, a katonaságnál muszlimok, horvátok, magyarok, németek, szerbek jól megfértek egymás mellett, nemzetiségi alapon soha nem volt konfliktus. A barátságok sem az alapján köttettek, hogy ki bosnyák, vagy éppen dalmát.
– 1989-ben indult el a háború Szlovéniában, amit a Vajdaságban, az én környezetemben senki nem akart. Én sem. Budapestre jöttem, ott vártam ki azt a néhány hetet, amíg a helyzet nyugvópontra került, és visszamentem Szabadkára. De a folytatás légköre benne volt a levegőben. Így is lett: 1991-ben megtámadták Horvátországot, amiben végképp nem kívántam katonaként részt venni, hiszen agresszorként, a saját hazám ellen kellett volna harcolnom. Rokonaim, unokatestvéreim, barátaim éltek ott! Amikor egy vasárnapi ebédfőzés közepette telefonhívást kaptam, hogy aznap estig hagyjam el az országot, tudtam, hogy mi a tét. Autóba vágtam magam egy táska holmival abban a hitben, hogy néhány nap múlva hazatérhetek, és meg sem álltam Magyarországig. 1991 októberét írtuk akkor – idézi fel a napot, amikor végleg elhagyta hazáját.
Először ismerősök segítségével kapott szállást, munkát, majd lassan saját lábra állt. Néhány hete volt Magyarországon, amikor elindította saját vállalkozását, és – folytatva, amiből otthon is élt – faipari, asztalos munkákat vállalt. Megfordult közben néhány településen, míg végül Félegyházán állapodott meg. Teltek az évek, ő pedig még mindig távol volt a családjától. Szülei és elvált feleségével élő fia hiánya volt a legkínzóbb.
– Bizonytalanságban, aggodalomban éltem, mindent elölről kellett kezdenem. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet hagytam ott saját vállalkozással, bejáratott megrendelői körrel, a szülővárosomat, Szabadkát, ahol köszönőviszonyban voltam minden kővel. Nyolc éve éltem már itt 1999-ben, és még bombázták Szerbiát. Azt hiszem akkortájt fogalmazódott meg bennem először, hogy nem költözöm többé vissza, mert engem már ide köt az életem.
Félegyháza befogadott, és ezért hálás vagyok. Ma már nem cserélném fel semmire (talán csak a régi Szabadkára). Itt magamra találtam, sikerült beilleszkednem, barátaim vannak, közöttük többen Szabadkáról érkezett sorstáraim. Több üzlethelyiség, vendéglátóipari egység faipari munkái fűződnek a nevemhez.
A háború, és mindaz, ami vele járt – például a két hazából adódó belső konfliktus – nyugtalanságot, frusztrációt hozott az életembe. Nagyon sok idő, önismeret és tanulás kellett ahhoz, hogy szembenézzek a bennem élő feszültséggel, és megtanuljam azt transzformálni saját magam és mások javára. Az alternatív medicinák segítségével bontakoztattam ki a képességeimet, legfőképpen a manuál- vagy mechanoterápia terén, amit a köznyelv leginkább „csontkovácsolásnak” nevez. Ez a vonal is végigkísérte az életemet, így lettem párhuzamosan építész, valamint gerinc-, ízület- és izomterapeuta. A két terület egyébként sokkal közelebb állna egymáshoz, mint az első látásra tűnik, közös bennük, hogy mechanikára és fizikára épülnek. Édesanyám még gyermekkoromban ismertetett meg a bioenergiával, ő vitt el az első ilyen témájú előadásra is. Folyamatosan képeztem magam, de mindig csak afféle hobbiként tekintettem erre a vonalra, mígnem azt vettem észre, hogy átvette a főszerepet és a hivatásommá vált. 2010-ben léptem teljes egészében erre az útra.
Kujundzic Róbert azóta nagyon sok embernek adta vissza a mozgás, a fájdalom nélküli élet szabadságát. Szerinte az ülő életforma és a mozgáshiány a legfontosabb előidéző oka annak, hogy az ember egészsége szempontjából meghatározó gerincoszlop bántalmaitól a népesség 70-80 százaléka szenved manapság.
– Gyakran keresnek meg kéz- és lábzsibbadásos panaszokkal, hát-, derék-, fej- vagy nyakfájással, migrénnel, valamint mechanikai sérülések: baleset, elcsúszás, elesés, hirtelen tett mozdulat után jelentkező fájdalommal. Ilyenkor én azzal tudok segíteni, hogy a csigolyákat, az ízületeket a természetes helyzetükre segítem, a becsípődést kilazítom, a szerkezeti változást kompenzálom. A többit a szervezet öngyógyító mechanizmusa, az orvosi terápia (ami ezután gyorsabb és eredményesebb lehet) végzi el, és maga a beteg. A kevésbé súlyos esetekben nagyon sokat tud segíteni a tradicionális jóga medikus irányzata, a célirányos mozgásterápia, ugyanis a kezelések hatására kialakult pozitív állapot a megerősített izomzattal stabilizálható. Az életminőség számottevő javulásához az érintettnek hozzá kell járulnia napi testmozgással, megfelelő táplálkozással és a szükséges mennyiségű víz elfogyasztásával – magyarázza.
Robi rendkívül érzékeny embernek tartja magát. Empátiája, emberismerete, megérzései munkájához és világlátásához is sajátosan humánus hozzájárulást adnak. Napjaink eseményei, a háborúval, harcokkal érintett emberek sorsa mélyen érintik. Ahogy mondja, a konfliktusrendezésnek ezt a módját semmilyen körülmények között nem tudja elfogadni.
– Megvannak a saját áldozataim. Ismerősök, akikkel tegnap még együtt kávéztunk, fürödtünk a tengerben, aztán egyszer csak a halálhírét kaptuk. Volt barátom, akit olyan tankkal küldtek harcba, aminek csak vaktölténye volt. Soha nem jött haza. Egyetlen háborúban sincsenek nyertesek, csak vesztesek. Itt élek már több mint 30 éve békében, de a háborút és a veszteséget – amit áldozatokban, aggódással és tehetetlen haraggal töltött napokban lehet mérni – nem hevertem ki. És félek, hogy már nem is fogom. Abban viszont reménykedem, hogy az emberiség egyszer rátér a békesség, az elfogadás és a megértés útjára.
T. T.
Fotó: Fantoly Márton
