Petőfi születésének hagyományköre – 5.
Petőfi mondabeli keresztapja
A kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi Adattárának egyik kéziratos gyűjtése Petőfi pusztai születésének hagyományát Rózsa Sándor alföldi mondakörébe illeszti be. E Bugacon 1983-ban feljegyzett monda szerint az ottani csárdában született költőnek nem más a keresztapja, mint az országos hírű betyár. E hagyomány arról szól, hogy amikor a szülők a csárdából továbbindulnak a csecsemővel, összetalálkoznak a bugaci betyárokkal, élükön Rúzsa Sándorral. Amikor a betyárvezér látja, hogy szegény emberekkel van dolga, száz krajcárt ad neki, és az újszülöttet a maga neve után nevezi el Sándornak.
Mint azt az a gyűjtés idején hetvenöt éves Andranicz Andrásné mesélte:
„A Petőfi család a csárdát elhagyva összetalálkozott a híres bugaci betyárokkal. Rózsa Sándor (a betyárok vezére) mikor látta, hogy szegényekkel áll szemben, 100 krajcárt adott nekik és a kiscsecsemőt egyből elkeresztelték Sándornak. Petőfi keresztapja ezek szerint Rúzsa Sándor.
Amikor Petőfi felnőtt, édesanyja ezt tövéről-hegyére elmesélte fiának. Ekkor az ifjú felkerekedett, hogy meglátogassa a keresztapját. Beszélgetéseik közben Sándor megkérdezte Rúzsát, hogyan tudna az ő nyomdokaiba lépni? Petőfinek az a tulajdonsága tetszett meg Rúzsában, hogy mindig megvédi a szegényeket. Rúzsa azt tanácsolta, hogy mindig becsületesen harcoljon a hazáért. Petőfi ezt megfogadta, és ezért harcolt haláláig az 1848-as szabadságharcban.”
A történelmi események mondabeli szimplifikálása a folklór (a történeti mondák) egyik sajátossága. Így például a népi történelmi tudatban gyakran evidenciaként szerepel az a motívum, miszerint az 1848-as események voltaképpen Petőfi és Kossuth személy akciójának tekinthetők, akik verseikkel és szónoklataikkal robbantották ki a forradalmat, majd közösen vezették a szabadságharcot. A jeles történeti személyek barátsága, sőt, rokonsága a monda relatív időkezelési sajátosságából adódóan akár még olyan folklórszövegeket is eredményezhet, miszerint egy koltói adatközlő szerint Petőfi Zrínyi Ilonával lépett frigyre.
Hasonló anakronisztikus szituáció a költő szépirodalmi témavilágába (vö. Zöld Marci című drámáját stb.) beleilleszthető betyárhagyományok részeként is megfigyelhető. Egy ostffyasszonyfai monda szerint (amely vasi településen a fiatal Petőfi 1839-ban tartózkodott egy ideig), a költő együtt borozik a csöngei kocsmában a vidék nevezetes törvényen kívülijével, Savanyú Jóskával. E népi nézőpontból mi sem természetesebb, mint hogy a költő az Alföld híres betyárjával, Rózsa Sándorral is kapcsolatban állt, s mint láttuk, egy népi elbeszélés szerint a betyárvezér a kisdedet egyenesen keresztfiává fogadta. E műrokonsági kapcsolat adja magyarázatát annak a széleskörűen elterjedt mondának, miszerint a költő beszélte rá Rózsa Sándort arra, hogy szabadcsapatával álljon Kossuth mellé a szabadságharcban.
Számos alföldi, felföldi és dunántúli településen is meséltek Petőfi és Rózsa Sándor találkozásáról, sőt barátságáról. A múlt század egyik legjelentősebb magyar néprajzkutatója, Gunda Béla a Békés megyei Nagyszénáson jegyezte fel azt a mondát, amelynek a tenyérbe forrasztott vasfű motívuma is részét képezi. E monda szerint a pandúrok által elfogott költőt a nevezetes betyárvezér szabadította ki:
„A betyárok a rabokat mind kiszabadították. Kossuth katonái voltak. Rózsa Sándor ráismert az egyikre… Petőfi Sándor volt! Petőfi meg Rózsa Sándor azután sokáig együtt mulattak a többi kiszabadított rabbal. Ha egyik csárdában megunták, elmentek a másik csárdába… A rabok lábán, kezén nehéz lakatos lánc volt. Rózsa Sándor csak rátette a kezét a lakatra, s kinyílt a lakat, mintha csak a kulcsát forgatták volna benne… Vasfű volt a betyárok tenyerébe húzva. Ezzel kinyitottak minden lakatot meg békót. Rózsa Sándor egy lovat adott Petőfinek ajándékba. Olyan lovat, hogy még a szőre is tüzes volt. Ezzel ment el Petőfi Sándor.”
A valóságban persze kevés realitása lehetett annak, habár kortársak voltak, hogy ők ketten valaha is találkoztak. Ami azonban nem történt meg a maga korában, azt az utókor költői képzelete – némiképp kiszínezve ‒ megteremtette, és ennek fényében kivált sajnálható, hogy a 19. század első felének egyik híres/hírhedt törvényen kívülijéről írt drámáját Petőfi a kézirat visszautasítását követően hirtelen haragjában elégette.
Magyar Zoltán
