Horváth Károly: nevelt gyermekként is ki lehet teljesedni
Ennek ellenére nem beszél nehézséggel a múltjáról, viszont egészen kétéves koráig nem emlékszik gyermekkorára. Intézetben nevelkedett, csecsemőkorát, első lépéseit sem fotó, sem emlék nem őrzi. Azt sem tudja, hogy simogató kezek segítettek-e neki az esti elalvásoknál. Kettő éves volt, amikor szerencsére minden megváltozott: testvérével, az akkor négyéves Lászlóval nevelőszülőkhöz kerültek.
– Kettőnket együtt emeltek ki nevelőszüleink az intézetből, roma testvérekként csak együtt fogadhattak bennünket. Szerető családba kerültünk Zalaszentmihályon. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által nyújtott szolgálati lakás, egy régi óvodaépület lett az otthonunk. Kellett is a nagy ház, ugyanis nagycsaládba érkeztünk. Nyolc saját és három fogadott gyermeket neveltek már akkor szüleink, és jöttünk még mi ketten. Hatalmas családi ebédekre emlékszem, amikor két asztalnál kellett teríteni, hogy elférjünk. Ezek már nagyon jó emlékként élnek a szívemben. Apukám állatokat nevelt, így természetesen bevont bennünket is a házkörüli munkába. Ebben nőttünk fel, ez volt természetes. Soha semmilyen megkülönböztetést nem éreztem életem során: Apa ugyanúgy kisfiamnak szólított, mint a saját gyermekeit – emlékszik vissza gyermekkorára Károly, vagy, ahogy a legtöbben ismerik: Karesz.
12 éves volt, amikor Zalából Lakitelekre költöztek és tulajdonképpen addig tartott életében az anyai szeretet. Nevelőanyja elhagyta a családot, így a folytatásban már nélküle kellett a mindennapjaikat megoldaniuk. A lakiteleki általános iskolás évek után a mai Kossuth Lajos Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium tanulója lett, ahol újra minden megváltozott. Kollégistaként önállósodnia kellett, fel kellett nőnie sok feladathoz. Kiskunfélegyháza nagyon sok baráttal ajándékozta meg és elindította azon az úton, amelyen ma is jár.
2016-ban diákpolgármesternek választották meg, amit meghatározó élményként tart számon a mai napig. A városháza – amit addig egy elérhetetlen helynek tartott és korábban minden reggel csodálattal szemlélt – elérhető közelségbe került. Nemcsak találkozott a polgármesterrel, de az komolyan is vette őt. Ahogy diáktársai is, akik azzal keresték meg, hogy képviselje érdekeiket.
Károly már akkor is hatalmas alázattal állt a feladatokhoz. Megtisztelte pozícióját azzal, hogy ingben és nyakkendőben járt még akkor is, ha az inget neki kellett vasalnia minden reggel és a nyakkendő megkötését is a Youtube-ról tanulta meg. Az akkori évekről ma is csillogó szemmel mesél. Abban az időben több olyan vezetőt ismert meg, akikre azóta is példaképként tekint. Ilyen Csányi József polgármester és Lezsák Sándor országgyűlési képviselő is.
– Lezsák Sándorral egy egyházi szervezésű gyalogtúrán találkoztam, amit Lakitelek–Nyárlőrinc–Szentkirály útvonalon szerveztek. Sokat beszélgettünk, bár – mivel nem ismertem őt –, nem értettem, hogy miért szólítják elnök úrnak. Később átadta nekem a névjegykártyáját és azt mondta, hogy ha a jövőben szükségem van segítségre, keressem meg. Így kerültem 2018-ban a Lakitelek Népfőiskolára kertészként, majd az elnök úr kabinetfőnöke, Lenkei Róbert mellé, akinek hat éve segítem a munkáját. Az Országgyűlés Hivatalának munkatársa vagyok, azon belül is országgyűlési képviselő munkáját segítő személyi titkár, de én a digitális munkatárs titulust kedvelem jobban. Elnök úr rendezvényeinek lebonyolításában segítek, 24 választókerületi polgármesterrel tartunk kapcsolatot folyamatosan. Nagyon szeretem a munkámat. Jó részesének lenni, amikor emberekkel találkozunk, akik örülnek a településükön megvalósult fejlesztéseknek. Szerencsés vagyok, mert a közvetlen főnököm egyben a barátom is – fogalmazott Károly.
Mindig tisztában volt a ténnyel, hogy ő nevelt gyermek, így ez soha nem okozott lelki törést számára. Családi viszonyait akkor gondolta át először mélyebben, amikor hírt kapott biológiai apja haláláról és lehetősége volt vérszerinti testvéreivel találkozni. Emlékei szerint napokig nem aludt. Azon töprengett, hogy vajon milyen emberekkel fog találkozni, és aggódott, hogy esetleg megpróbálják majd elvenni jelenlegi családjától. Mint mondja, végül maga a találkozás semmit nem adott számára, így nem is tervezi, hogy a jövőben megismétlődik. Igazi édesanyját soha nem látta.
– Ma már úgy érzem, jó, hogy így alakult. Szabad vagyok, boldog vagyok, a saját életemet én formálom. Hálás vagyok, hogy ott hagytak, mert nekik talán csak egy újabb nehézség voltam, én viszont egy új életre kaptam lehetőséget. Ezért nem tudok rájuk haragudni. Számomra az az ember az Apa, aki felnevelt, aki mindig a biztos pont volt számomra. Amikor 18 éves lettem és hivatalos értelemben az ő küldetése véget ért az én életemben, akkor megölelt és arra kért, hogy hozzá vigyem el majd a gyermekeimet, mint unokákat.
Károly olyan hétköznapi dolgokra vágyik, mint bárki más: szerető társra, gyermekekre, saját házra Tiszakécskén. Ahogy mondja, szeretné a saját családjának továbbadni mindazt, amit ő kapott: önzetlen szeretetet, összetartó családot, ahol mindig van valaki, aki megvigasztalja a másikat. És szeretné példájával átadni azt is, hogy soha nem lehet olyan rossz napunk, hogy egy másik emberét is elrontsuk emiatt.
Történetét azért mesélte el, mert talán jó példa lehet más, nevelőszülőknél felnövekvő gyerekeknek, fiataloknak. Mert – ahogy ő fogalmaz – mindenki a saját sorsát alakítja, nem szabad félni semmitől, csak el kell indulni az úton. Nem lesz könnyű, de menni kell. Mert nevelt gyermekként is ki lehet teljesedni. Ahogyan ő is kiteljesedett. Boldog ember, aki tisztelettel beszél feletteseiről, végtelen szeretettel nevelőapjáról, és aki rengeteg tervvel éli és szereti az életét.
Z. A.
