Hol van a macska? – elrejtett képelem Fekete Zsolt tárlatán
Képgaléria
A megjelenteket dr. Bánki-Horváth Mihályné Szunyi Judit köszöntötte, majd átadta a szót Rosta Ferenc alpolgármesternek, aki méltatta a művészt és alkotásait. Megtudhattuk, hogy Rosta Ferenc egykori tanítványa volt Fekete Zsolt, akiről kedves emlékeket őriz szívében.
– Fekete Zsolt, Kiskunfélegyháza jeles festőművésze nem tartozik a gyakran kiállítók közé, de nem is vonult elefántcsonttoronyba. Szerencsénkre olykor-olykor megjelenik a kiállítótermekben egy-egy tárlattal, bemutatóval, hogy meghökkentsen, elámítson, megdöbbentsen képeivel, a szinte tökéletességig kifejlesztett alkalmazott technikájával. És azzal a profizmussal, ahogyan vászonra rakja alkotásait. (…)Egy különleges, csodálatos mesevilágról van szó, ahol összekapcsolódik a múlt és a jelen, a mesék és a valóság növényei és állatfigurái, a titkokat hordozó tárgyak, személyek, alakok. Minden képén bőségesen találunk valóságelemet, de ezeket elrepíti a mesék, az álmok egy titokzatos birodalom díszletei közé. Összerakja őket, de én inkább azt a kifejezést használnám, hogy összeszövi az elemeket, mert így még kevésbé tűnik fel, hogy különböző, más és más korszak formavilágának összetevőiből áll a felület, és észre sem vesszük, hogy mindez nem valóságos. Itt ráérezhetünk Krúdy Gyula világára, Szindbád utazásaira, a reneszánsz Velencéjére, de még Hannibál nagy tettére is. Azonban itt nem egy szürreális kavargásnak vagyunk a tanúi, hanem egy végletekig letisztult formai és tárgyi világnak, amely valóságosan beleég a retinánkba. Egy elképzelt valóság, ahol a béke felragyog a vásznakon.
Az alkotásokon domináns jegyek találhatók, olyanok, amelyek csak és kizárólag Fekete Zsolt védjegyei. Ilyenek most az épületek, az elképzelt kastélyok, kúriák, várak, melyek olyanok, mintha szerves anyagból lennének, élnének, hajladoznak, dacolnak fizikai valóságukkal. És még valami. Alig-alig találunk nyomasztó, sötét árnyalatokat, lehangoló, búskomor felületeket. A nyomasztó gondolatokat is teljesen másképp interpretálja alkotónk – fogalmazott az alpolgármester, majd hozzátette: volt szerencséje a művész korábbi tárlatain is méltatni alkotásait. A könyvtár kiállítóterében felvonultatott képek közül néhányat ki is emelt.
– Hozta is magával legdöbbenetesebb képeit, az egyiken a homokdűnék közt kiemelkedő városházánk kerül szemünk elé. Első pillantásra derűs, vidám hangulatú kép. De aztán gyorsan rájövünk, hogy nem stimmel az egész, s ha valami, ez garantáltan meghökkenti az elébe állót. Mi van itt? A gyönyörű, dús növényzettől övezett szép főterünk helyett homokdűnék temette épületek? Elhagyott gépkocsik? Mintha egy rossz vízió lenne, de mégsem. Mert tudatunk mélyén csak-csak bevillannak azon nyugtalanító hírfoszlányok, miszerint az Alföld előbb-utóbb elsivatagosodik, ahogy az idő lepereg a nagy homokórán és a fújó szél nem a régmúlt időkről mesélő szélmalmok lapátjait forgatja majd, hanem homokdűnéket épít egy víz nélküli, kiszáradt világban. Elnéptelenedő település rémképe sejlik fel tudatunk mélyén. Nem kell messzire mennünk egy másik, nem kevésbé vészjósló alkotásért. Ott van mindjárt mellette városunk egyik ikonikus épületének látványa. Igen, a kéttornyú templomunkról van szó. Itt sem a boldog jövő pirkad fel. Az elhagyatottság, egy csak egy ember áll a templom előtt, a lassan összedőlő gimnázium sarkán. S dilemmázik, hogy bemenjen-e, vagy ne. Lesz-e még, aki bemegy. Vagy majd ezt is eladják egyszer – elemezte Rosta Ferenc az alkotót, akiről elmondta, hogy egyéni stílusa és eszközhasználata annyira jellegzetes, hogy művei bárhol felismerhetők, tárlata igazi kikapcsolódást ígér.
Végezetül néhány személyes megjegyzéssel zárta beszédét:
– A napokban lesz pontosan 30 esztendeje annak az eseménynek, amelyen Fekete Zsolt első önálló tárlatát láthatta Kiskunfélegyháza, az akkori képgalériában. A másik érdekes játéka a sorsnak, – bár nehezen hiszem el – úgy tűnik, valamennyi kiállításának én voltam a megnyitója. Egyébként Zsolt egy kedves, de minden hájjal megkent diákom volt. Szeretett játszani, hülyéskedni, viccelődni, természetesen az órákon. Szerencsére a humorérzékét mára sem veszítette el, hiszen a tárlat egyik képére egy macskát rajzolt. A kérdésem: hol a macska? Ki találja meg a macskát?
A kiállításon közreműködtek a Móra Ferenc Gimnázium diákjai: saját verssel Kele Nikol Léda, csellón Varga Judit és tánccal, Rácz Maja.
A kiállítás november 15-éig megtekinthető.
Z.A.
